Vámos Erika: Egy madártól is tanulok

Egészen eddig semmilyen kapcsolatban nem voltam a madarakkal, és nem szenteltem különösebb figyelmet a táplálkozásuknak. Viszont már hetek óta madárcsiripelésre ébredek, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Minden reggel mosolyt csal az arcomra az a vircsaft, amely a napraforgómaggal teli etető körül bontakozik ki pontban reggel hatkor. Szeretek korán kelni. Ilyenkor kiülök a teraszra, és hosszasan nézem őket, ahogy kivesznek egy magot, ágra szállnak, és csőrükben tartva addig ütögetik az ághoz, míg az szétnyílik.

Ez az első olyan nyaram a kertben, mikor teljesen átadom magam. Csoda történik velem.

Megszerettem a fűszálakat. Olyan eltökéltséggel és közben kedvesen igyekeznek pici fejükkel áttörni magukat a kiszáradt, kemény talajon, hogy tanulni akarok tőlük. Persze én segítek, vödörrel a kezemben kutatom fel a szürke, napszívta foltokat,  és vízzel lelkesítem a zöld kis szarvacskákat. Mindennap sietek haza. Megtöltöm a madáretetőt, locsolok és ültetek.

Éppen a lehullott fenyőtüskéket szedegettem össze, hogy ezzel is bátorítsam a fűszállegénykéket, amikor leszállt mellém egy kis, fekete madár. Lépegetett, felcsípett néhány elszáradt szálat épülő fészkéhez. Nem félt tőlem. Talán egy percig volt dolga ott, és én végig mozdulatlanul néztem. Onnan, a földről, ahol mindketten kapirgáltunk picit, és ahol aztán engem egyedül hagyott, felnéztem utána. A felettem hajladozó hatalmas fák segítettek a rigónak, hogy életre keltse a lelkemnek azt a felét, amely évek óta alszik.

A megvilágosodás erejével csapott belém egy komoly, szép érzés, amelyet csak egyedül lehet megélni. A világnak, ennek a hatalmas gépezetnek, amely teremtett, és amelyben legfeljebb porszem vagyok, törvénye van. Halandó társaim – a fák, a csírázó magvak és még a rigó is – nálam jobban tudják ezt. A világ rendje az élet, a nyárnak pedig ebből a boldogság, a bőség jutott. Nekünk pedig az, hogy rendezzük sorainkat. A felismerés, hogy a természet része vagyunk mi is, hogy fel kell vennünk a ritmust, és együtt kell változni ezzel a pulzáló csodával, számomra katartikus élmény volt.

A sötét és a hideg mögöttünk van. Előre kell nézni, és egy meghatározóan nagyot lépni. Aratni, örülni. Minden értelemben.

Ha több kell az átlagosnál, keresse a Borsot a Magazinokkal!