Valentin-napi történetek: csak egy kis praktika kellett

2009-et írtunk. Június közepén egy verőfényes napsütésre ébredtünk, amikor megérkezett a kőműves csapat a szemközti haranglábat felújítani.
Egyetemista voltam akkor, és éppen végeztem az utolsó félévi vizsgámmal is, így átadtam magam a teljes pihenésnek. Észrevettem egy helyes szöszit a kőművesek között.

Több sem kellett, kifeküdtem napozni a teraszunkra, onnét tökéletes „kilátás” nyílt. A Nap egyre magasabbra kúszott, a fiúk ledobták pólóikat, a perzselő napsugarak csak úgy cikáztak a verejtékes izmaikon. A napszemüvegen túlról, a szalmakalap alól sasoltam. Semmi feltűnősködés! Így telt a második és a harmadik nap is, mire megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy megnézném közelről is ezt a Szöszkét.

Füleltem, hogyan szólítják a többiek, de hiába, semmi sem derült ki róla. Amikor már kezdtem feladni – nem keltettem fel az érdeklődését, nem ad semmilyen visszajelzést, semmit sem tudok róla – többet nem is napoztam kint a teraszon. Legnagyobb meglepetésemre a következő héten aztán egyszer csak becsengettek hozzánk: egy talicskát kértek kölcsön a törmeléknek, csak éppen azt nem tudták, mit kezdjenek vele. Kaptam az alkalmon!

Mint egy szikra, úgy pattant ki az ötlet az agyamból: „Tolják csak át hozzánk!” Igaz, akkor még én sem tudtam, mit kezdünk vele, de gyorsan körbenéztem az udvaron, s találtam néhány gödröt, amit éppen feltölthetünk vele. S rögtön kezembe is vettem ennek a munkafolyamatnak az irányítását. Gondoltam, most vagy soha! Ha egy kicsit is felkeltettem a figyelmét, ő fogja áttolni a törmeléket. Persze a többiek bíztatták – talán mégsem sikerült minden feltűnés nélkül napoznom, a társai észrevették, hogy kiszúrtam őt magamnak.

Amikor elindult felém a talicskával, iszonyatosan ujjongtam magamban. A közeli látvány sem okozott csalódást. Foxi kutyánk rohant utána, támadta, mire én rászóltam: „Mazsiiii, ne bántsd, olyan cuki!” Szóval megadtam a kezdő lökést, innentől rajta a sor. Ő tudja, hol lakom, ki tudja deríteni a nevem, megtalál. Én viszont továbbra sem tudtam róla semmit, még csak a becenevét sem, pedig a munkálatok végéhez közeledtek. Éreztem, hogy én is bejövök neki, mert rám kacsintott, amikor kilépett a kapunkon, így hát vártam.

Teltek a napok, hetek és semmi. Hiába vártam, nem jött, sem ő, sem egy üzenet, semmi. Én azonban nem tudtam és nem is akartam kiverni a fejemből. Valami azt súgta, nekem kell a tettek mezejére lépnem. Egyetlen apró nyom kínálkozott, amin elindultam: az egyik társa beceneve. Ezután nekem már csak a népszerű közösségi portál kellett, s alig pár óra alatt rátaláltam a Szöszimre. A nők mindig jobbak az ilyen keresésben, ez amolyan női praktika, a titkát nem árulhatom el. De ez tényleg nem volt egyszerű, egyetlen – nem túl jó, diákkori – képet rakott fel magáról, és szinte semmi más infót, mégis biztos voltam benne, ő az.

Néhány nap múlva küldtem neki egy üzenetet: „Úgy megkóstolnám ezt a szöszi csokifiút…!” (Ugyanis a nap csokibarnára színezte a bőrét.) Aztán megint következett a várakozás ideje. Teltek a napok, és semmi. Mígnem a 9. napon érkezett válasz. Azóta – pár hónapos szünetet leszámítva – együtt vagyunk és a közös jövőt tervezgetjük.

Szavazzon, kié a legszebb történet!

A szavazatokat február 11. 13.00 órától – február 12. 20.00 óráig adhatják le oldalunkon.

A legtöbb szavazatot kapott beküldő nyeri a két főre szóló, két napos romantikus wellness hétvégét a zalakarosi Aphrodite Hotelben.