Lénárt Ferenc büszkén mutatja a szekszárdi sportcsarnok előterében lévő márványtáblán a nevét, amelyen a város büszkeségeinek eredményeiről emlékeznek meg. Olimpikon súlyemelőként az 1992-es barcelonai olimpián kilencedik helyezést ért el. Miután hazajött a játékokról, a szövetségtől kapott lakásának ajtaját már nem tudta kinyitni. Mint kiderült, odaadták másnak.
– Életemben akkor volt egyedül saját otthonom, de bevallom, a szerződés apró betűs részét nem olvastam el, így hamar kitettek belőle. Azóta hajléktalanszállón lakom, ahol napi egyszeri étkezést biztosítanak. Általában – ahogy ma is –, egy doboz konzerv az ebéd – meséli Ferenc a Borsnak egy csöppet sem szégyenkezve.
Elmondása szerint sportolóként szinte az egész világot bejárta, s többnyire jó eredményekkel tért haza, ám senkitől sem kapott segítséget.
– Nem akartam megalázkodni, hogy segítséget kérjek, magától pedig soha senki nem ajánlotta ezt fel. Pedig pontosan tudták, milyen sorsra jutottam – emlékszik vissza. – De igazából hozzászoktam ehhez, a szüleim korán meghaltak, kétéves koromtól intézetben nőttem fel.
Több végzettséggel is rendelkezik, viszont tapasztalat híján, illetve egészségügyi okok miatt állandó munkát nem talál. Leginkább a rokkantnyugdíjából él, ami havi 22 700 forint, bár néhány hónapja már azt sem kapja, ezért alkalmi munkákat vállal. A birkapásztorkodástól az építkezéseken vállalt melóig sok mindent kipróbált.
– Nem piszkos nekem a munka, bármit szívesen csinálok. A jövőtől nem várok már semmit. Csodák nem történnek, azt hiszem, az én helyzetem soha nem fog már változni – nyugtázza beletörődve.
