Dióssy Ivánt 60 éves kora után szentelték pappá. A háromgyermekes, három unokájára büszke férfi hosszú utat járt be odáig, hitének egyik alapköve a futás. Húsz maratont teljesített.
Semmi jel nem utalt arra gyerekkorában, hogy Dióssy Iván elmélyül a hitben. Értelmiségi, ateista családba született 1951-ben. Volt egy-két misztikus élménye, de semmit több. Sőt, annak ellenére, hogy a futás mindennapos része lett az életének, egyre távolabb került Istentől a súlyosbodó alkoholproblémái miatt.
– 1982-ben leálltam az itallal, öt évig nem ittam – meséli. – Ekkor történt a fordulópont az életemben: Máriaremetén futottam, amikor betértem a helyi templomba. Ateistaként mentem be, katolikusként jöttem ki. Később megkeresztelkedtem, bérmálkodtam, a jezsuiták voltak a segítségemre.
Iván a mentőknél dolgozott, ahol megismerkedett élete szerelmével, Mártával. 1991-ben házasodtak össze.
– Az első négy év pokol volt mellettem az ital miatt, 1995-ben azonban megszabadultam ettől a sátáni béklyótól, hiszem, hogy a szenvedélybetegeket a szeretet, és nem a gyógyszer gyógyítja. Elvégeztem a teológiát, aztán a pszichológiát, közben Budapestről Dákára költöztünk, a feleségem ott kapott körzeti orvosi állást. 2004-ben alapító tagja voltam a szenvedélybetegek leányvári intézetének, ahol papokat gyógyítunk, most nyugdíjasként segítek.
Iván ekkor diakónus volt, felesége 2010-ben bekövetkezett halála után, 2012-ben szentelték pappá, most kisegítő lelkészként szolgálja a híveket.
Iván atya a vasárnapi misék miatt kevés versenyen tud indulni
– Ekkor ért révbe a hitem, amelynek egyik alapja a futás. A futás egyenlő a szabadsággal, nekem ez nem sport, hanem spirituális élmény. A lelkem fut, és viszi a testemet. Ilyenkor meg tudom valósítani az imádság egy mély, néma formáját, minden lépés egy mantra. Az első maratonomat 1988-ban futottam, de akkor még nem voltam tiszta, ezért az első igazi maratonomnak a 97-es Kaisers Plust számítom. Húsz maratont futottam le, Ironmant teljesítettem – igaz, azóta szívritmuszavarom van –, de a futás azt is karban tartja, ahogy az egész testet, amely egy ajándék, és amelyért felelősek vagyunk. Versenyeken a vasárnapi misék miatt ritkábban indulok, de engem nem is a versenyzés, hanem a társaság érdekel. Jó, hogy Istennel személyes kapcsolatban vagyok, de nekem az emberekre is szükségem van. Fantasztikus közösség, ahol pártállástól, vallástól függetlenül buzdítják egymást a futók, olyan, mint Isten földi országa. Hát nem csodálatos?
