Kedden folytatódik a Bajnokok Ligája, és fájdalmas a felismerés, hogy nekünk, magyaroknak szokás szerint nincs kiért szurkolnunk. Nem csapatokra, hanem futballistákra – klasszisokra gondolunk…
Ragyogó párharcokkal (Manchester City–Barcelona, Arsenal–Bayern München) és majdhogynem természetes módon magyar labdarúgók nélkül indul a héten a BL-nyolcaddöntő.
Az európai topligában állva maradt 16 együttes közül mindössze kettő foglalkoztat egy-egy honfitársunkat, fájdalom, az utóbbi hetekben, hónapokban Szalai Ádám (Schalke) és Megyeri Balázs (Olympiakosz) is epizódszerepre kárhoztatott. Vagyis irigykedve nézhetünk körbe: a szomszédos országok szurkolói kedvükre válogathatnak, kiért szorítsanak. Hogy mást ne mondjunk, a február eleji Manchester City–Chelsea angol bajnoki csúcsrangadón négy szerb focista szerepelt kezdőként, de ott volt a pályán a csehek, a bosnyákok és a montenegróiak egy-egy kiválósága is.
Magyar futballista ezzel szemben még a topcsapatok közelébe sem kerül, jellemző a mélyrepülésünkre, hogy a spanyol, az olasz és a francia élvonalban egyetlen honfitársunkban sem bíznak (Angliát csak azért hagytuk ki a felsorolásból, mert a kiesés elől menekülő West Brom olykor pályára küldi Gera Zoltánt…).
A legjobbnak tartott magyarok évtizedek óta nem jutnak tovább a középcsapatoknál, legyen elég Huszti Szabolcsra (Hannover), Dzsudzsák Balázsra (Dinamo Moszkva) vagy a már említett Szalaira gondolni. A szlovákoknak bezzeg ott van Marek Hamsík és Martin Skrtel, az osztrákoknak a Bayern Münchennel minden trófeát bezsebelő David Alaba, a bosnyákoknak Edin Dzeko, a lengyeleknek Robert Lewandowski, aki több honfitársával futballozhat együtt a BL-ezüstérmes Dortmundban.
