Puskás féltette Várhidit

Mindig hall újat az ember, ha nyitva tartja a fülét. A nyolcvanegy éves egykori tízszeres válogatott futballista Várhidi Pálról az a hír terjedt el, hogy játszhatott volna 1953. november 25-én a Wembley-stadionban az évszázad mérkőzésén, ha erről nem beszéli le Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt Bozsik József és Puskás Ferenc.

Pali bácsit otthonában kérdeztük a hat évtizeddel ezelőtti történetről: igaz-e, hogy a szakvezető a nála darabosabb Lantos Mihály helyett őt jelölte volna balhátvédnek?

– Azon tényleg töprenghetett Sebes, hogy a gyors szélső Sir Stanley Matthewst esetleg jobban kikapcsolnám a játékból – mondta Várhidi.

– Aztán Cucu és Öcsi leült vele beszélgetni, mert kikérte a véleményüket. Abban maradtak, ha egy ilyen fontos meccsen bontaná meg a védőtriót a kapitány, másrészt jómagam újoncként nem bírnám el a felelősség terhét, arra ki szolgálna utólag elfogadható magyarázattal...?

Szóval, cseppnyi sértettség sem él Várhidiban, Puskásékat nem hibáztatja, noha utólag megfordult a fejében, ha netán valamelyik magyar védő az első félidőben megsérül a 44. percig, akkor csereként harcba dobják. (Akkoriban ez volt a csere feltétele.) Így végigülte a 90 percet a londoni kispadon, s páratlan élményt jelentett neki a 6:3-as magyar diadal.

Rá egy évre sem tudott – az amúgy az Újpestben rendre középhátvédet játszó – Várhidi bekerülni az Aranycsapatba, ám mivel az 1954-es svájci vb-re nevezett magyar válogatott keret tagja volt, kiérdemelte az ezüstérmet.

– Sokan felvetették, ha Sebes netán Sándor Károlyt beállítja a németek elleni döntőben a jobb szélre, akkor nem kapunk ki 3:2-re, erre azt mondom, az idő kereke visszaforgathatatlan. Főleg azért szenvedtünk vereséget, mert Puskás korábban megsérült, és 50 százalékos harcértékű volt – mondta Pali bácsi, aki később a lila-fehérek edzőjeként is bizonyított: négy arany-, két ezüst- és egy bronzérmet szerzett.