A Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt? című film mintájára mi is megnéztük: hogyan válhatott a 2008-ban az egész világ által tisztelt spanyol labdarúgó-válogatott közellenséggé passzív futballjából kifolyólag.
2008: Európa élén
Luis Aragones a világ legnagyobb edzői közé emelkedett azzal, hogy fantasztikusan taktikus, de egyben látványos focival 44 év után újra elhódította a spanyol labdarúgó-válogatottal az Eb-címet. Kulcsmomentum volt a csapat játékában, hogy csupán egy védekező középpályás kapott helyet a csapatban – Senna, aki azóta már kiöregedett –, hiszen nem volt szükség több labdaszerzőre, így sem sokat volt az ellenfélnél a labda.
2010: A világ tetején
Vicente del Bosquéval vágott neki az együttes a világbajnokságnak, a csapat alapjaiban nem változott, rendszeresen helyett kapott az együttesben Fernando Torres vagy David Villa, vagyis voltak csatárok a pályán, igaz, gólzáporos meccseket már nem játszott az együttes, háromszor is csak 1-0-ra nyert, sőt Európa-bajnokként a nyitómeccsen nagy meglepetésre Svájctól ki is kapott. Így is története első vb-címét hozta, de már nem olyan meggyőző játékkal. Lehet ünnepelni a vb megnyerését, de a hat meccsen lőtt hét gólra nem lehet nagyon felvágni. Igaz, a két kapott gól viszont elismerésre méltó.
2012: Siratja a világ a futballt
A tiki-taka becenevű, sokpasszos futballt egyre kevésbé szereti a világ közvéleménye, de addig elfogadta, amíg támadó szellemmel párosult. De immár csatárok nélkül áll ki a spanyol csapat, két védekező középpályás (Xabi Alonso és Busquets) egy időben van a pályán, és ugyan van, aki szervezzen (Xavi vagy Iniesta) csatár nélkül alig van előrejáték, hiszen nincs kinek passzolni a kapu előtt. Vicente del Bosquénak ezt a hozzáállást kevesen bocsátják meg, a spanyol csapatot immár saját közönsége is kifütyüli.
