Papadimitriu Athina: „Addig élünk, amíg van miért küzdenünk!”

Papadimitriu Athina színésznő vallomása szerint a színház és a kihívások éltetik, hiszen „addig élünk, amíg van miért küzdenünk”. Bár gyerekként a pszichológia is vonzotta, egy sorsszerű színházi élmény végül a színpad felé terelte. Sikereit nem a törtetésnek, hanem a Jóistennek tulajdonítja, miközben otthonában ma is a görög szó és a szeretet dominál. A művésznő a hot! magazin legfrissebb számában mesél részletesen a mindennapjairól és az életfelfogásáról.

• Majd kirobban az energiától, úgy érzi magát, mint negyvenévesen
• Papadimitriu Athina elutasítja a törtetést
• A színésznő az unokája nevelésébe sem üti bele az orrát.

Papadimitriu Athina: „Sosem voltam nyomulós, arcba mászós típus”

 Hihetetlenül sűrűek a napjaid, alig lehet utolérni. Honnan a lendület?

„Olyan érdekes, mert nemrég jöttem rá egy klasszikus mondat valódi értelmére. Madách Az ember tragédiájában írja: „az élet célja a küzdés maga”. Amikor fiatalon, színészként játszottuk ezt a darabot, még azt gondoltam, hogy ez a sor arról szól, hogy meg kell tennünk mindent azért, hogy előrébb, magasabbra jussunk. Most viszont így, idősebben teljesen máshogy látom. Néha jönnek olyan napok, amikor minden összeesküszik ellenem, és úgy érzem, a Jóistentől folyton újabb és újabb kihívásokat kapok. Ekkor hasított belém újra ez a gondolat, ugyanis ez ma már nekem arról szól, hogy addig élünk, amíg van miért küzdenünk! Engem a színház hajt, és eszem ágában sincs leállni! El sem tudom képzelni, hogy otthon üljek, és reggel felébredve azon gondolkozzak, hogy most a konyha ablakát mossam-e le vagy a nappaliét.”

Láttad magad kislányként a színpadon, vagy akkor még egészen más jövőt képzeltél el?

Melyik tulajdonságod vitt téged előre az életben?

„Őszintén szólva pont az hiányzik belőlem, ami sokak szerint a legfontosabb. Egyáltalán nem vagyok rámenős! Sosem tudtam könyökölni vagy magamat előtérbe tolni, erre a mai napig képtelen vagyok. Én sosem voltam nyomulós, arcba mászós típus. Azt hiszem, a lehetőségeimet inkább a Jóistentől kaptam. Ezt a fajta törtetést biztosan meg lehetne tanulni, ám nekem ehhez nincs gyomrom, hisz nem ilyen az alaptermészetem.”

Érezted már, hogy a pesti mindennapokban háttérbe szorul vagy elvész a temperamentumos görög éned?

„A vér nem válik vízzé, hiszen én úgy nőttem fel, hogy otthon ezen a nyelven ébredtünk, reggeliztünk, és este is ez a szó fogadott. Igyekszem a mai napig ezt az arányt betartani. Régen minden nyáron kimentünk, mostanában viszont nagyon oda kell figyelni az egyeztetésre, mert a Nemzeti Lovas Színházzal nyáron is rengeteg előadásunk van.”

Hogyan viseled, hogy a lányok Trokán Anna, Magyar Elektra és Trokán Nóra kirepültek, és üres maradt a ház? Nem vagy magányos?

– mesélte a színésznő.

Papadimitriu Athina: „Nem szólok bele az unokám nevelésébe”

Erős, határozott egyéniség vagy. Meg tudod állni, hogy nagymamaként ne avatkozz be a lányod, Trokán Anna nevelési elveibe?

Ha visszatekintesz, miben változott a fiatalkori önmagad a mostani énedhez képest?

„Semmiben! Komolyan mondom, pontosan úgy érzem magam, mint negyvenévesen. Júliusban leszek hetvenkét éves, de szerencsére semmi különbséget nem látok! Úgy kelek fel, hogy nem fáj semmim, tele vagyok energiával. Régebben tizenöt évig elképesztően keményen, mindennap nyomtam egy negyvenöt perces intenzív tornát. Nem volt kifogás, hogy szenteste vagy húsvét van: ha kellett, akkor éjfélkor álltam neki, és csak utána feküdtem le aludni. Bevallom, ma már kicsit lustább vagyok, de azért néha még rá tudom venni magam a mozgásra, meg aztán ott van a lovaglás! Belül semmit sem változtam – az egyetlen bökkenő csak az, hogy a születési évem szerint már a hetvenkettőt taposom. De nem törődöm vele, elfogadom, amit egy görög ember mondott: „Ne törődj vele, ez csak egy szám az igazolványban!” – mondta a színésznő.

A nyugalom szigetén élsz. Nem hiányzik a budapesti pezsgés?