Nemcsák Károly: „A feleségem azonnal észreveszi, ha bánt valami”

A Szomszédok című teleregénynek köszönhetően Vágási Feriként lopta be magát a szívünkbe. Nemcsák Károly tizenöt éve tölti be a József Attila színház igazgatói posztját. A színésszel beszélgetett a hot! magazin gyermekkoráról, álomszerepekről, az igazgatói munka nehézségeiről, családjáról, aki azt is elárulta, hogyan sikerül feldolgoznia az őt ért bántásokat.

Nemcsák Károly a színházban igyekszik megtartani a jó hangulatot

Tizenöt éve vezeti a színházat, és több évtizede van a pályán. A Kossuth-díj az abszolút visszaigazolása annak, hogy valamit jól csinált. Ön hogyan értékeli a saját munkáját, a pályafutását?

„Még nem volt időm arra, hogy rendszerbe foglaljam az elmúlt időszakot. Azt látom, hogy különböző életkorban különböző szerepek találtak meg. Az életem során sok olyan fantasztikus emberrel találkoztam, akiknek köszönhetően nagyon jó csapatban dolgoztam. Gyerekkorom óta erős szeretet vett körül, és nem is nagyon tudok másképpen élni. A színházban is igyekszem megtartani a jó hangulatot, mert hiszem, hogy feszültségben nem lehet dolgozni.”

Viszont a színházi szakma nagyon sokat változott az elmúlt évtizedek alatt. Hogyan látja ezt?

„1981-ben diplomáztam, és akkor a filmekben még diplomás színészek játszottak, színészek szinkronizáltak, ráadásul nagyon sok játékfilm készült. Úgy gondolom, hogy sokkal maradandóbb alkotásokat készíthettünk, engem pedig sok feladat megtalált. Olyan magas volt a mérce, ami miatt jó volt létezni a szakmában. Megváltozott körülöttünk a világ. Sokat járok színházba, és számtalan tehetséges kollégát látok, akik számára nincs olyan sok lehetőség arra, hogy mások is megismerjék őket. Ma az a trendi, amiben nem az elmélyülés a fontos, hanem a felületesség.”

Nemcsák Károly: „Színházat nem lehet home office-ban csinálni”

Igazgatóként mennyire jelent kihívást ez a változás?

„Két felnőtt fiam van, és rajtuk pontosan láttam, hogyan viszonyulnak a folyton változó világhoz. Szülőként megvolt az a felelősségem, hogy mit engedek meg nekik és mit nem. A televízió erőteljesen jelen volt az életükben, és mindig fejtörést okozott, hogy hol húzzam meg a határokat. Nekik köszönhetően viszont a színházban is könnyebben veszem az akadályokat.”

Említette, hogy megtalálták feladatok. A József Attila Színház igazgatói posztját azonban ön találta meg, ráadásul azzal az eltökélt szándékkal, hogy mindenáron megmenti a színházat a csődtől.

„Ez igaz, azonban az sem mindegy, hogy milyen feladatra mondasz igent, és azon belül milyen energiákat mozgatsz meg annak érdekében, hogy sikerre vidd a feladatod. Mi nem tudunk mást csinálni, mint leülni, és megvitatni a feladatokat, ütköztetni a nézeteket. Ez napi létkérdés. Színházat nem lehet home office-ban csinálni.”

Nemcsák Károly: „Én vagyok a kertész, a karbantartó”

A család hogyan viseli ezt a teljesítménykényszert és azt, hogy minden a színházról szól?

„A fiúk már nagyok voltak, amikor igazgató lettem. Ha a munkámról van szó, nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint mások, és ha feladatról beszélünk, inkább a saját időmet áldozom be. Vidéki srác vagyok, így a természet közelsége nyugalmat jelent. Családi házban élünk, ahol én vagyok a kertész, a karbantartó, és amikor ezekkel foglalkozom, az teljesen kikapcsol, így tudok töltődni. És valószínűleg önző is vagyok.”

Mit ért ezalatt?

„Csak annyit, hogy amikor elfáradok, akkor igenis megteremtem a lehetőségét annak, hogy jusson idő magamra.”

Mit szóltak a fiúk a Kossuth-díjhoz?

„Ők pontosan látják a munkát, amit ebbe beletettem. Tudják, hogy a színház az egész életemet meghatározza. Felnőttek, és élik a saját életüket.”

Mindig nagyon figyel arra, hogy soha senkit ne bántson meg. Óvatosan fogalmaz, szinte ízlelgeti a szavakat, mielőtt kimondja őket...

„Annyit bántjuk egymást, hogy el is szégyellném magam, hogyha én is ezt tenném. Hiszem azt, hogy a világunk nagyon sokszínű, sok egyéniségből áll, és nem is biztos, hogy az én gondolkodásom mindig helytálló. Színesnek látom a világot, és ez a színházunkra is igaz. Itt egyetlen cél vezérel mindenkit: hogy nagyon jó előadásokat csináljunk. Ráadásul ez a sokszínűség a társulatnak is jót tesz.”

Nemcsák Károly: „Fontos, hogy merjünk beszélni arról, hogy mi bánt”

Mennyiben szavaznak bizalmat a kollégák az embernek, az igazgatónak akkor, amikor a magánéletükben van egy-egy elakadás, akár tragédia?

„Nagyon jól használom az emberi kap­cso­la­tai­mat, és nem félek hozzájuk fordulni, ha baj van. A napi életünkben sok probléma szembe jöhet – betegség, halál –, és ha az embernek az életében van egy jól működő rendszer, akkor sok nehéz dolgot meg lehet oldani. És volt is rá példa.”

Bántásból jutott már bőven. Megmaradt a tüske és az az érzés, amikor beletiportak a lelkébe, vagy sikerült elengedni mindezt?

„Mindig megszenvedem a bántást. Bika jegyű vagyok, és sokszor érzem, hogy beleakad a szarvam valamibe. Tudom, hogy el kellene engedni sok mindent, mert ellenkező esetben belebetegszem, mégsem megy. A legfájóbb általában a gyors ítélethozatal. Meg sem várták azt, hogy milyen igazgató leszek, rögtön alkalmatlannak nyilvánítottak. Ezzel nagyon nehéz mit kezdeni. A feleségemmel, Katival nagyon jó ezekről beszélgetni, mert ő nem szakmabeli, és észrevesz olyan összefüggéseket is, amelyek fölött én átsiklom. Nem látok meg ellentmondásokat, mert elfogult leszek, és túlszeretek, vagy túlbonyolítom a dolgot.”

Amikor hazaér egy nagyon zsúfolt nap után, és ő észreveszi, hogy valami nem kerek, mivel tudja megnyugtatni?

„Azonnal észreveszi, ha bánt valami. De azt hiszem, amikor elhatározod, hogy valakivel elmélyíted a kapcsolatod, azt éppen azért teszed, mert előtte megtapasztalod, hogy az igazán nehéz helyzetekben hogyan viselkedik veled a másik. Fontos, hogy merjünk beszélni arról, hogy mi bánt, és ki tudjuk beszélni magunkból a feszültséget. Nekem ennyi elég.”

Érzékeny, empatikus, és egy olyan férfi, aki mer beszélni arról, ha valami bántja…

„Nem mindig…”

Sírni látta már?

„Igen, és ezek voltak az életemben a legnehezebb pillanatok. Az ember nem tud mindig erős lenni, és hiszek abban is, hogy néha kell, hogy átfolyjon rajtunk a fájdalom. Az életünket kis pálcikákból rakjuk össze, legalábbis a főiskola nekem ezt tanította. Ezek a pálcikák érzéseket, embereket szimbolizálnak. És amikor kiesik egy-egy pálcika az életedből, mert valaki megbánt, elmegy, meghal, akkor rájössz, hogy mennyire sérülékeny vagy.”