Intim titkokat árult el Horváth Éva: kendőzetlen őszinteséggel vallott a családi életéről

Nem tudom, hogy milyen lett volna, ha jóval korábban érkeznek hozzánk, de nagyon jó, hogy így alakult. Általában aki gyereket tervez, nem tudja, hogy pontosan mikor szeretne anya lenni. Talán annyi lett volna a különbség, ha hamarabb jönnek, hogy akkor a nagyszülők fiatalabbak, mozgékonyabbak lettek volna, és aktívabban tudnának részt venni a programokban 

Szerintem csak egészséges módon álltam hozzá. Nem olvastam soha ilyet, de tudom, hogy vannak ilyen fórumok, ahol sokan leírják a rémtörténeteiket. Én nem akartam ilyesmik miatt ijedezni. Én mindent úgy csináltam, ahogy gondoltam, ahogy nekem jó volt.

Nagyon sokan úgy vannak vele, hogy nem szeretik a terhességet vagy nehézkes időszak ez számukra, sokszor vannak rosszul, szenvednek a ruhák miatt vagy kényelmetlen a fekvés, az alvás. Aztán van a gyermekágyi korszak, amikor nem tudnak aludni a szülők, az édesanyák, mert épp szoptatás van vagy sír a baba. Akkor hullafáradtak, és van, akinél előfordul szülés utáni depresszió is. Én pont nem ilyen voltam, imádtam azt a korszakot 

Én imádtam mindkét terhességem minden percét. Imádtam, amikor kicsi babák voltak, ahogy szuszogtak rajtam megpihenve, cicikéztek, aludtak. Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy félóránként fel kellett kelni. Most már nagyobbak, ilyenkor a szájuk is nagyobb, kinyílik a csipájuk is. De, ahogy szokták mondani: „Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond!” 

Fiúgyerekekről van szó, és azt gondolom, normális dolog, hogy civakodnak. Nincs ebben semmi különös: veszekednek, majd utána kibékülnek. Amúgy pedig nagyon szeretik egymást. Az egyik pillanatban ilyenek, a másikban olyanok. A kicsi nagyon szereti utánozni a nagyot, de szerintem ez is teljesen normális dolog. Bevállalós fiúk. Nem látok bennük féltékenységet egyáltalán. Tartottam attól, hogyan kezeli majd a nagyobb, hogy már nem egyedüli gyerek, de nem volt semmi gond.

A személyiségük folyamatosan fejlődik. Mások persze, de ez nem meglepő, hiszen nem egypetéjű ikrek. Mindkettőnek csodálatosan sok energiája van; még nem tudtam eldönteni, melyiknek van több! Néha küzdelmes elérni, hogy leüljenek, és nyugodtak maradjanak, lételemük a folyamatos mozgás. A kicsi persze többet enged meg magának, a nagyobb a kora miatt okosabb, bölcsebb; kommunikáljuk is felé, hogy ő a nagyfiú, engedjen. Sokszor úgy játszunk, hogy figyelünk arra, hogy mindenképpen a pici nyerjen. Ha nem így van, akkor elég ideges tud lenni, úgyhogy egy egész csapat munkálkodik ennek érdekében pél­dául egy kártyajáték közben 

Kristóf most lesz kilencéves, jól megy neki a suli. Egy nemzetközi intézményben tanul, ami az átlagos iskolákhoz képest sokkal lazább, kötetlenebb, nagyon szereti. A kicsi elkezdte a magyar ovit, nagyon cukin beszéli a magyart. Kint az indonéz és az angol volt a központi nyelve, de szerencsére már a magyar is nagyon-nagyon jól megy neki, ami persze nekem fontos. Ha három nyelven szólnak az emberhez mindennap, az mindenkit megzavar, persze a kisgyerekeket is. Kristófnál az angol a központi nyelv, de ő már nagy volt, amikor kimentünk Balira, tehát neki tökéletes a magyarja. Az indonézt középszinten beszéli, megérteti magát.

Ha valamelyik nagyszülő épp távol van a családtól, akkor csúsztatjuk ezeket az ünnepeket. Igazából a gyerekek sem annyira foglalkoznak vele, legfeljebb látják az iskolai, óvodai ünnepségen, hogy épp aznap van anyák napja. Én egyébként nagyon szeretem ezt a napot, ahogy a tavaszi ünnepeket is. Új értelmet nyert számomra az anyák napja, nyilván édesanyaként viszonylag új érzés. 

Nemrég volt az első tizenkét órás forgatási napon. Nem mondom, hogy nem éreztem utána este, hogy fél napig álltam, jöttem-mentem, de szerencsére jól üzemelt a lábam. Jól bírtam, haladunk, bizakodó vagyok.