Szentpéteri Csilla alkotói háttere a család és a tárgyak

A világhírű zongoraművész alkotó bölcsője, ihletője és állandó próbaterme -az otthona. Interjúnkban bevezet minket az alkotó világba, ahol felkészül a gyakori koncertekre, ahol megszületnek az új dallamok és ahol erőt kap a zenei teremtéshez, az ihletett előadásaihoz.

Napiotthon: Lényed, kisugárzásod a művészi hivatásodból adódóan is érzéki, finomra fogékony, ugyanakkor mediterrán és dinamikus. Ezt tükrözi az otthoni környezeted is?

Szentpéteri Csilla:Igen, lehet azt mondani, hogy a hely, ahol élek, sok szempontból tükrözi a személyiségemet.

Ahogyan a zenéimben, úgy itt is megtalálhatóak különféle színek, helyiségek. Sok benne a mediterrán elem, a stúdióm kifejezetten úgy készült, hogy kedvenc színem, a narancssárga domináljon, de olyan mexikói haciendás maszatosra festve, ébenfekete gerendákkal a mennyezeten, s körben rengeteg fotóval, tárggyal díszítve.

A falakon láthatóak a nagy plakátjaim, inspiráló hatással van rám. S pár hónapja felkerültek egy tönkrement zongorámnak azalkatrészei, “belsőségei”. Legyenek benne hangszerek, zongora, gitár, konga, erősítők, számítógépek, színpadi világítóeszközök, nagy fémes dobozok, amikben a felvételekhez tartozó kábelek vannak. Olyat szerettem volna, ahol egész nap felszabadultan, lelkesen randevúzok a hangjegyekkel, s ahol jól érzik magukat a zenésztársaim, ihletet kapunk, s ha elfáradtunk, jó elfogyasztani egy jeges limonádét vagy egy Csillás kávét. Szeretem az indonéz világ lakáskultúráját, be is szereztem néhány ilyen típusú bútort. A férjemmel imádjuk a kubai hangulatot, az ő irodáját így rendeztük be, sötét árnyalatú, ventilátoros, kényelmes, lakájos.

Napiotthon:A zongora mellett melyik az a három tárgy a lakásodban, amelyik a legközelebb áll hozzád?

Másik kedvencem egy Bali szigetekről hozott vénséges zongorista, aki iszonyú öregen ül a zongoránál, egy szál kis banán szoknyácskában, fakó hosszú hajjal, s mezítláb néz a messzeségbe, miközben keze a billentyűkön, de látod a tekintetében a fanatizmust. Példakép, hogy minden elmúlik, de a zene tényleg örök. Aztán a harmadik egyszerre két festmény, amelyeket a férjem festett. Az egyik egy pineákkal övezett, toscana-i út, imádom Itáliát, a másik festmény pedig egy koncertemen elkapott pillanatot örökít meg. Sokan azt hirdetik, ne ragaszkodj tárgyakhoz - én nem is tőlük függök, hanem amit szimbolizálnak, millió emlékfoszlány, hangulat, villanás - s ezek nélkül üresebb és szegényebb lennék.

Napiotthon:Vágyad, terved, elképzelésed az ideális otthonnal kapcsolatban? Van, ami még hiányzik?

Szóval, miután folyamatosan koncertezünk, turnézunk, így álom maradt eddig még a személyre szabott élettér. Számomra az ideális otthon az, ahonnan az ember nehezen megy el bárhova, ahol szereti annak minden zegzugát. Nekem ez a ház annyi élményt, emlékeket jelent, imádom a kertünket, igazi mediterrán teraszt csinált nekem a férjem, ahol nyáron kiülve úgy érzi az ember, hogy megállt az idő, s most nagyon jó. Szeretnék majd egy nyári konyhát, ahol kiugorva a stúdiómból két szerzemény között elkészíteném a specialitásaimat, szeretek főzni, kikapcsol, s ott is sokat improvizálok, ami aztán kedvenccé válik.

Napiotthon:És a társak? Életed párja és Kristóf fiad teszik teljessé az otthonod. Mit jelentenek számodra művészi elképzeléseid megvalósításában?

Szentpéteri Csilla:Amíg ketten voltunk, azt gondoltam, ugyanolyan könnyű lesz, ha hárman leszünk. Kristóf születése előtt két héttel még nagy koncertünk volt, nem volt egyszerű odaférni a hangszerhez. Aztán, mikor megérkezett a Kisemberkém, hát, felülírtam a könnyelmű kijelentésemet. Elképesztő nehéz időszak volt, anyukám nélkül nem is ment volna. S miután berendeztük lakájosra a vendégszobát, s elkészült a stúdió, így Kristóf is látott egész nap, én is biztonságban éreztem őt, s alkotni is tudtam, persze nehezebben, mint előtte, mert megváltozott a fontossági sorrend. Előfordult, hogy éppen ihletem volt, amikor kitipegett, kis kezében két kamionnal, s megkérdezte, hogy akkor én most melyik szeretnék lenni, s hatalmasakat nevetve játszottunk.

Volt olyan is, amikor a nagy mesélésben elaludt a zongora melletti kis kuckóban, s akkor fülhallgatóval szereztem a zenét, miközben édesdeden aludt. Semmiért nem csinálnám másképp, mert így lett olyan a kapcsolatunk, melyben megkérdőjelezhetetlen a tökéletes összeforrás, két testben egy lélek fogalma. A férjem a kezdetektől a háttérben maradva alkot, készíti az óriásplakátokat, a lemezborítókat, a koncert látványvilágát, a kisfilmeket, klipeket és az egyetlen ember, akitől elfogadom a pozitív és negatív kritikákat.

Ő látta meg bennem 2000-ben azt azenei palettát, ami által elmondhatom, hogy zongorázni másképp is lehet, és nincs komoly vagy könnyűzene, csak olyan, ami vagy eljut ahhoz a 21 grammoshoz vagy sem. Hatalmas utat tettem meg, mióta elvégeztem a Zeneakadémiát. Ma már nincs lehetetlen, amikor azt mondom, hogy Vivaldi, Mozart, Beethoven,ha ma élne, rock gitárt fognának a kezükbe, Liszt Kubába repülne zenét írni, Chopin lenne a legkeresettebb filmzeneszerző, Paganini, Rossini imádná a latin jazz-t, Brahms pedig világzenében jeleskedne.

S hogy honnan tudom? Hát onnan, hogy elképzeltem, milyen lenne, ha ma itt élnének a XXI. században, átírtam a műveiket, saját gondolatokkal kiegészítve, elkalandozva a jazz, a rock, a latin, a filmzene világába és úgy érzem, tényleg ilyen stílusban írnának. Ott jártak nálam, s azóta rendszeresen visszatérnek, s mohón várnak a következő ütemekre. (További interjúk a művésznővel a napidoktor.hu oldalon is olvashatók)

SZENTPÉTERICSILLA KONCERT, 2014. JÚNIUS 7.-ÉN A KONGRESSZUSI KÖZPONTBAN