Egy hortobágyi tanyán cseperedett fel, s ha akkor valaki azt mondja neki, hogy egyszer az új Nemzeti Színház nyitóelőadásán, Az ember tragédiájában ő fogja alakítani Ádámot, alighanem fejbe vágja a kapanyéllel.
Gyerekként találkozott már a színjátszással?
Annak idején statisztákat kerestek a vidéki színházba, ahol verseket kellett volna szavalni. Én azonban néhány sornál többet nem tudtam elmondani, mivel a tanyán, ahol nem volt villany, csak a petróleumlámpa fényénél tudtam olvasgatni. A szemem nem is bírta, majdnem megvakultam. Átestem néhány operáción, ettől lett különleges a nézésem. Bandzsa lettem.
Ez nem akadályozta meg abban, hogy a színészi pályát válassza. Mindig erről álmodozott?
Ha apámon múlik, soha nem leszek színész. Mivel, ahogy mondta, nem léhűtőt akar a fiából, hanem dolgos parasztembert akar faragni belőlem. Huszonöt évesen kerültem a főiskolára, ahonnan csak ketten kerültünk a körúti teátrumba Cserna Antallal.
Tíz évet húzott le a színházban, mégis váltott, Kaposvárra igazolt.
Volt egy pont az életemben, amikor úgy éreztem, lassítani szükséges. Nem látszott rajtam, de belül éreztem, elfáradtam. Úgy gondoltam, így lehetetlen tovább folytatni, nem szerettem volna szakmunkássá válni a „gyárban”. Váltottam, pedig bőven használt a szakma, csúcson járt a foglalkoztatottságom. Kaposváron pedig mindent játszottam, mégsem éreztem azt a súlyt, ami a Vígben nyomta a vállamat. Egy évet terveztem, négy lett belőle, ma sem bánom.
Ma a Nemzeti Színház művésze.
Azt gondolom, jó helyre kerültem. Játszhatok eleget, az igazgató, Vidnyánszky Attila személye biztosíték számomra. Az évadokat a biankó csekkekhez hasonlítanám, amit a direktor állít ki számomra, én pedig beváltom őket a színpadon.
Hatvanéves korban már fékezni szoktak.
Frászt. Most vagyok a legjobb erőben. Kihívásom is akad, megfogadtam, nem teszem le a lantot. Katinka kislányom még csak négy és fél éves, szeretném, ha látná a papát komédiázni.
Kaszás Attilával együtt kezdték a szakmát.
A Nemzetiben lettünk igazi barátok. Együtt értettük meg, hogy nem biztos az, hogy mi csak a színjátszásra születtünk, van más is az életben, ami nagyon fontos. Például a közösségépítés, amelyet a tanyámon, Viszákon valósítottam meg Attila földöntúli támogatásával. Ő ugyan elment, de mindig velem marad, odafentről is támogat. Halála katartikus volt számomra, viszont rálökött az útra, amely életem legboldogabb kihívása azóta is.
