Ostromolják a férfiak Hofi özvegyét

Szinte még mindig hihetetlen, de már több mint másfél évtizede eltávozott az élők sorából Hofi Géza, aki ma ünnepelné 83. születésnapját. 2002. április 10-én állt meg a szíve, özvegye, Hofi Ildikó számára pedig ezen a napon mintha az idő is megállt volna: a legtöbbször még mindig jelen időben beszél imádott férjéről, mintha a mai napig vele lenne. Életét annak szenteli, hogy Hofi emlékét ápolja, és hallani sem akar arról, hogy más férfi töltse be szerelme helyét. 

– Tizenhét év alatt számos udvarlóm akadt, már vagy nyolcszor biztosan férjhez me­hettem volna, de ezekből soha semmit nem vettem észre. Mindig mondtam, sietek haza Gézához! Sokszor a mai napig úgy lépek be a lakásba, mintha ő várna rám. Olyan elementáris hatással volt rám férfiként, hogy nem tudom elveszíteni – érzékenyül el Ildikó. – Szenes Iván kérdezte egyszer tőlem, hogyan tudok igazodni Gézához. Ugyanúgy, mint a közönség: alig vártam, hogy újra jegyet válthassak rá. Emlékszem, egyszer kiszóltam neki a nappaliból: Géza, siess, Hofi van a tévében! Benézett, és azt kérdezte: Édesem, ez nálad hogy van? Mondtam, hogy nekem két palim van. Van egy Hofim, meg van egy Gézám – neveti el magát.

Ildikó nosztalgikus emlékei között felidézi azt az 1995-ös estét, amikor egy elképesztő véletlennek köszönhetően szó szerint percek alatt szeretett bele az ország kedvencébe. 

– Egy félrement telefonhívásnak köszönhetően ismertem meg. Hofi Géza vagyok, és Kovácsnét keresem. Én hirtelen felvisítottam, aki ismer, az tudja, hogy nálam az nem egy halk pillanat – nevet. – Harminc percet beszélgettünk, miközben neki is megvolt az élete, és nekem is a saját családi életem. Meghívott az előadására, hatalmas szervezést igényelt, de elmentem. Elképesztő jelenléttel bírt, és olyan magas volt. Vittem neki virágot, ő pedig meginvitált a bárba, ahol mindössze harminc percre volt szükségem, hogy végletesen beleszeressek. 

A nagy nevettető sosem szerette megünnepelni a születésnapját, sokkal inkább egy másik ünnepet preferált. 

– A névnapját ünnepeltük, akkor jött össze a zenekara, és mulattunk hajnalig. Ha egy születésnapi buli szóba ke­rült, mindig azt mondta: élünk, örüljön, hogy élünk, mintha az egyik vicce lett volna. A mai napig visszanézem a jeleneteit. Isteniek voltak, ma is napig nézhetők. Mi hiába pusztulunk ki, a szülők tovább­adták a fiataloknak Géza humorát, emiatt nemcsak a tévében, hanem az interneten is elképesztően népszerű. Mindig úgy épített fel egy poént, hogy már izgultunk, mi lesz belőle, elkalandozott közben, de tudta, a végére csattanni fog. Ő mondta ki azt, amit mi gondolni is féltünk, és a saját kínunkon is röhögtünk – vélekedett Ildikó. 

Hofi az utolsó pillanatig megőrizte jókedvét, özvegye szerint még a ha­lála előtti na­pon is Vi­segrádon jártak, nyaralót néztek, és kedvenc ét­termükbe is be­tértek. 

– Nem pihent aznap, barátokkal telefonált. Sokan utólag azt mondták, biztos így búcsúzkodott, de korábbi egészségi panaszai dacára nem volt rosszul. Másnapra elaludt, addig bírta a szíve. Az emlékét kutya kötelességem őrizni, ennek fontosságát a sírjánál értettem meg leginkább. A temetés után számtalan levelet kaptam, hogy miért nincs látványos, szép sírja. Sokan kérleltek, megkérdőjeleztek, többen még hozzá is járultak volna egy méltó emlékműhöz. De a temető vezetője jelezte, hogy egy ideig ne emeljek sírkövet, mert be kell állnia a földnek, besüllyedhetett volna. Ekkor értettem meg, hogy Géza nemcsak az én halottam, hanem mindenkié. Rendszeresen járok a sírjához, de kétszer nem találok semmit sem ugyanúgy. Sokszor a rajongók tartják rendben, rendezkednek, leszedik az elszáradt virágokat, vagy gesztenyékből szívecskét raktak a sírjára, ami elképesztően megható – teszi hozzá Ildikó.