Titkolta betegségét Benke Laci bácsi

Százötven-kétszáz főt vár pénteken ebédre a lajosmizsei Tanya Csárda mesterszakácsa,  Garaczi János. Persze a patinás vendéglátóhelyen egyáltalán nem szokatlan az ekkora éhes sereg, ám a séfnek most szomorú alkalomból kell a tűzhely mellé állnia: legjobb barátját, Benke Lászlót, az ország Laci bácsiját kell méltóképp elbúcsúztatnia. A szakma nagyjait  és persze a családot várják ide a temetés után a torra.

Laci bácsi a mizsei temetőben, szülei családi sírjá­ban nyugszik majd. Egyáltalán nem véletlen a hely­szín, a szakács egész éle­té­ben hű maradt gyökerei­hez, rokonai és barátai is élnek a városban. Testvérével szüleik egykori házát sem adták el, ide jártak haza egész életükben. A városban hí­res sztori róla, hogy már ál­talános iskolás korában bográccsal indult biciklivel a település határába, hogy a barátainak főzzön, ahogy arra is rengetegen emlékeznek, amikor később a fagyiskocsit hajtotta az utcákon. A szakmát az anyatejjel szívta magába: szüleinek cukrászdája, nagyszüleinek hentes és mészárszéke volt. Egész életében egyetlen nőt szeretett, feleségét még sihederként ismerte meg: két házra laktak egymástól. Ismerősei szerint született szakember volt, aki bármilyen ételt le tudott úgy írni, hogy azt minden háziasszony megértse.

A csárda és barátja állandó vendégeként Garaczi mondja Laci bácsi temetésén az egyik búcsúbeszédet.

– Bár az apja lehetnék, mindig ő volt a Laci bácsi. Magát inkább máshogy nevezte. Ha megérkezett, legtöbbször hátul, a konyhán keresztül jött, előre hallottam, ahogy kiabál: „az öreg vaddisznót engedjétek be a séfhez”. Nagyszerű humora volt, és mindenkihez volt egy kedves szava. Több mint ötven éve ismerem, de azt, hogy beteg, még nekem sem mondta el – mesélte la­punknak elcsukló hangon a barát.

– Most hétvégén lett volna egy közös rendezvényünk, a szervezők hívtak fel egy hó­napja, hogy Laci testvére le­mondta. Nem gondoltam, hogy ilyen súlyos be­teg. Nem látszott rajta soha semmi, leplezte a betegségét. Mindig az újságokból tudtam meg, ha kórházba került. Készült még fellépésekre, állandóan úton volt és nyüzsgött. De amikor egy hónapja lemondta azt a rendezvényt, akkor sem sejtettem, hogy ekkora a baj. Fel sem hívtam, mert arra gondoltam, most egy kicsit beteg, de majd jön. Aztán már csak egy telefont kaptam a fiától – csuklott el mesterszakács hangja.

Bármikor kérdezte barátját az állapotáról, Laci bácsi viccet csinált belőle, elbagatellizálta, mintha nem lenne semmi különös. Pedig ekkor már súlyos fájdalmai lehettek az áttétes agydaganat miatt.

Az élet minden területén egyszerű ember volt: a gasztronómiában, étkezésben is. Gyuszi, a fia ebben a szellemben rendelte meg a halotti tor menüjét.

– Ha a családjával érkezett, legtöbbször rám bízta, mit főzök nekik, minden jó magyaros, hagyományos ételt szeretett. Így is főzött: szerette az új recepteket, de az újragondoltakat nem. Egy kikötése volt, ha hozzám jött enni, tejes pite legyen a végén még akkor is, ha születésnapot ültünk tortával. Mint a szakma nagyját és barátomat, szerettem volna egy nagyszabású menüvel búcsúztatni, de a fia arra kért, amilyen egyszerű volt az édesapja életében, olyan egyszerű legyen az emlékezés is. Így hidegtálak lesznek, szendvicsek, kézzel is ehető ételek,  mártogatósok. És természetesen tejes pite – mondta Garaczi János, aki egy ételt is elnevez majd Benke Laci bácsiról a csárdában.