Gregor Bernadett: Testvérként terelgetem a fiaimat - interjú

Nagyon fiatalon, huszonhárom éves korában született az első fia, Bence. Hogy élte meg akkor az anyaságot?

Szó szerint még én is gyerek voltam, egy felelőtlen kamasz, aki nemhogy az anyaságra, de még az önálló életre is aligha volt felkészülve. Egyik pillanatról a másikra megváltozott az életem, fenekestül felfordult minden körülöttem. Teljesen pánikba estem, kétségbeesésemben még azt sem tudtam, hogyan kell megfogni egy gyereket, nemhogy felnevelni, úgyhogy a kérdésre a válasz: nagyon nehezen éltem meg.

Tehát nem olyan volt, mint amilyennek a nagykönyvben megírták? 

Hát nem. Nekem senki sem szólt ar­-ról, hogy anyának lenni nem mindig könnyű. Korábban mindig csak azt hallottam, hogy a világ legcsodálatosabb dolga, semmihez sem fogható érzés, ami igaz is, csakhogy mindemellett rengeteg lemondással jár, és olyan óriási felelősség, amihez huszonhárom évesen még vajmi kevésnek bizonyultam.

Akkor hogyan birkózott meg a feladattal?

Nehezen. De szerencsére később volt segítségem. Hároméves lehetett Bence, amikor megismertem Éva nénit, a szuperdadust, akinél jobb nagymamapótlékot nem is kívánhattam volna. Kilenc évig volt velünk, mellette mindent megtanultam a gyereknevelésről, és magamról is.

Aztán jött a második fia, Álmos. Ő most tizenkét éves. 

Nála teljesen más volt szülőnek lenni. Sokkal felkészültebb és érettebb voltam. Harmincnégy évesen már merőben másképp láttam a dolgokat, noha a nevelést illetően nem sokat változtam, bár magát a nevelés szót sem szeretem. Inkább terelgetem a gyerekeimet. Sosem tudtam elég következetes lenni. Partnerként, barátként, testvérként kezeltem őket. A nagyobbik fiam mindig mondja is, hogy olyan, mintha a nővére lennék. Ez szerintem jó dolog.

Vagyis nem volt szobafogság, sem kukoricán térdepelés…

Á, dehogy! Még volt, hogy én írtam nekik igazolást, amikor nem akartak iskolába menni. De persze ez nem volt mindennapos. Egyszerűen csak szeretném, ha boldogok lennének, és azt csinálnák, amiben örömüket lelik. Én nem kényszerítem őket semmi olyanra, amihez nincs kedvük, vagy megterhelő számukra. Rendkívüli kapcsolat van közöttünk, mindent elmondanak, és mindent megbeszélünk. Nincs tabu téma! A lányokról is nem egyszer szó esik, ha kérdez, elmondom a véleményemet Bencének, de semmiképp sem erőltetem rá az akaratomat. Tiszteletben tartom azt, ha valamiről neki más a véleménye, egy dologra azonban mindig törekedtem: hogy önálló és életképes embereket faragjak belőlük. Én is végiggüriztem az egész életemet, azt pedig nekik sem hagynám, hogy lébecoljanak. Ez persze inkább még csak Bencére vonatkozik, aki egyetemre jár, és mellette dolgozik, Álmi pedig még kicsi.

Bence viszont már a családi fészekből is kirepült. 

Igen, már tizenkilenc évesen. Kapott az apjától egy lakást, úgyhogy időben el tudta kezdeni az önálló kis életét.

Hogy élte meg, amikor elköltözött?

Igazság szerint egyáltalán nem bánom, hogy időben „leszakadt” rólam. Pont azért, amit az előbb is említettem, az önállóság miatt. Bence már felnőtt, ő döntött így, én pedig elfogadtam. Igyekszem minden törekvésében támogatni és segíteni. Stabil érzelmi és anyagi biztonságot szeretnék teremteni a fiaimnak, hiszen számomra ők a legfontosabbak.

Úgy érzem, nagyon szoros szövetség van önök közt. És talán ez a legjobb szó a hármójuk kapcsolatára. 

Igen, szövetségesek vagyunk, amit senki és semmi nem tud felbontani. Házasságok köttettek, majd véget értek, de a mi egységünk örökre szól.