A háború utáni első magánszínház alapítója szerint nehéz, de édes terhet cipel: Karinthy Márton egész életében úgy érezte, hogy meg kell felelnie édesapja, Ferenc és nagyapja, Frigyes hírnevének.
Forrás: Csányi Kriszta
Harminchét éve igazgatja az egykori Hököm Színpadból Karinthy Színházzá lett intézményt. Tudta, mit vállal azzal, hogy magánszínházat alapít?
Hályogkovácsnak éreztem magam, bevallom, ha tudom, mivel jár ez a fajta színházcsinálás, talán bele sem vágok. A legnagyobb erőt az adta nekem, hogy mindig is vágyam volt a „maszek” színház. Már a nagyapám is tervezte, de neki örök álom maradt. Én megcsináltam, bár a Karinthy név máig súlyos, néha elviselhetetlenül nehéz a teher a vállamon, örök kihívás megfelelni ennek az örökségnek.
A Hököm Színpaddal kezdte. Mikor merte kiírni a színházra a Karinthy nevet?
Rögös volt az út, mert előttem senki sem taposta ki. Itt, a kelenföldi pampán a mai eszemmel nem biztos, hogy színházat nyitnék, de az, hogy a volt Haladás mozi épületét magunkénak mondhattuk, nagy lökést jelentett.
A másik erős bástyát a színészek alkották, akik játszani jöttek hozzánk. Szóval 1988-ban jött el az idő, amikor már ki mertem írni az épült homlokzatára: Karinthy Színház.
Abban is úttörő volt a színháza, hogy nincs állandó társulata…
Nincs egyszerű dolgunk, hiszen ötvennégy színházzal kell egyeztetni ahhoz, hogy egy-egy előadásra össze tudjuk szedni a rendezők által kiszemelt legjobb színészeket.
Az sem elhanyagolható, hogy az elmúlt évek alatt, több mint ezer színész szórakoztatta a közönséget a Karinthy Színházban. A rendezők is szívesen jönnek hozzánk, mert otthon érzik itt magunkat.
Naponta van előadás, és naponta van telt ház. Hogyan csinálják?
Nincs titkunk. A színészeket jó szerepekkel kínáljuk meg, így jó hangulatban folynak a próbák, amit a közönség biztosan megérez az előadásokon.
