Bródy: Leventével még megmutatjuk, mit tudunk - interjú

Csupa tehetséges fiatal zenésszel veszi körbe magát, így lesz ez a Ráadás koncerten is, de mi a helyzet a régi zenésztársakkal?

Számos olyan zenész kollégám van, akikkel régebben sokat játszottam, és a mai napig nagy örömet jelent nekem, ha együtt léphetek fel velük. Itt el is mondhatom, mert nem titok, hogy a Fonográf együttes azt tervezi, hogy újra színpadra áll jövő év elején. Újra megmutatjuk, hogy mire vagyunk képesek. Mindig örülök, ha jó zenészekkel vagyok egy színpadon. A Ráadás koncerten a Kirschner Péter vezette együttessel lépek fel. A tavalyi Aréna-koncerten is velük voltam, és a hozzáállásukból azt érzem, tisztelik a kort és azokat az évtizedeket, amik mögöttem állnak ebben a műfajban.

Van olyan zenész a világon, akire ön néz fel ehhez hasonlóan?

Több is van. Például Mark Knopfler, aki az egykori Dire Straits frontembere. Őt igazi muzsikusnak tartom, mindig szívesen hallgatom. És azt is, akit nemrégiben irodalmi Nobel-díjjal tüntetett ki a Svéd Királyi Tudományos Akadémia. Ő Bob Dylan. Nem olyan régen voltam egy koncertjén Londonban, de megmondom őszintén, amellett, hogy tisztelem a szerzői, dalszerzői munkásságát, az előadói magatartása nem követendő példa számomra. Én is rezignált nyuggernek képzelem magam, aki nem feltétlenül lelkesedik látványosan a koncerteken, de Bob Dylannek olyan a megjelenése a színpadon, ami miatt nekem úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, hogy a közönsége mit szól hozzá. Rám ez nem jellemző.

Megjelent a költeményeit tartalmazó könyv 52 év dalszövegei címmel. Mondhatjuk, hogy ezzel költővé avanzsált?

Én nem tarom költőnek magam, de jólesik, ha a szövegeimben sokan költészetet vélnek felfedezni. Tanult kollégák mondták, hogy van a dalszövegek között jó néhány olyan, ami megfelel a jó verssel szemben támasztott követelménynek. Mondják, hogy egy vers akkor jó, ha nincs benne egyetlen rossz sor sem, egy dalszöveg meg már attól jó, ha egy jó sor van benne. Remélem, hogy az én szöve­geimben több jó sor is van, és igyekeztem elkerülni a rosszakat. 

Számos előadónak írt dalszöveget, nehéz volt adott esetben nőként gondol­kodni?

Inkább nem nőkről, hanem kapcsolatokról beszélnék. Én csak olyan embereknek szeretek írni, akiket ismerek, akikről tudom, hogyan gondolkoznak és mi az, amit ki szeretnének fejezni a színpadon. Ha ezt tudom, akkor nem okoz gondot az sem, ha az illető előadó nőnemű. Szörényi Levente az Illésben és a Fonográfban is – Tolcsvay Lacival együtt – fantasztikus átéléssel tudták hitelesen előadni az általam írt dalszövegeket, mégis Koncz Zsuzsa a legrégebbi barátom, munkatársam és szövetségesem ebben a műfajban, hiszen következetesen képviseli ugyanazt, amit én.

Mióta tart önök közt ez a szövetség?

Amióta megismerkedtünk, 1963. nyara óta. Balatongyörökön nyaraltam, és az üdülőben udvaroltam egy lánynak, akiről kiderült, hogy az osztálytársa Koncz Zsuzsinak, aki egy hétvégére le is jött hozzá. Ő addigra már túl volt a Ki mit tud?-on, tehát egy ismert jelenség volt, és a strandon mindenki örült, hogy ott van a felfedezett lány, kérlelték, hogy énekeljen. Ő azonban kíséret nélkül nem szeretett volna énekelni, így a nagyfiúk odahívtak engem, akkor már gitárral szaladgáltam, hogy kísérjem a művésznőt. Játszottunk együtt aznap este a balatongyöröki mólón, és ebből az élményből barátság szövődött.

Úgy tudom, hogy egy új színdarabon dolgozik, ám továbbra sincs elkötelezve egyetlen színháznak sem, ellentétben például Presser Gáborral. Mi ennek az oka?

Egy darabírónak vagy szöveg­írónak nem kell színházhoz tartozni. Jelenleg épp Kocsák Tiborral dolgozom Bulgakov egyik drámájának a színpadra állításán, aminek a Képmutatók címet adtuk. Tibor a Madách Színház zenei vezetője, tehát hasonló szerepet tölt be az intézményben, mint például Presser Gábor a Vígszínházban, de ez nem jelenti azt, hogy ezt a művet a Madách Színház fogja bemutatni.  A szövegkönyv és a dalok elkészültek, és úgy érzem, hogy jelentős mű született.

Az önök korosztályából sokan disszidáltak annak idején, önt mi tartotta itthon?

A magyar kultúra és irodalom szeretete. Én a magyar nyelvben érzem otthon magam, ami lettem, az csak itt lehettem. Nem mondom, voltak nehéz idők, de olyankor segítettek a jó barátok, Barta Tamás, az LGT egykori gitárosa 1981-es Los Angeles-i látogatásom alkalmával disszidált magyarként azt mondta nekem, hogy: „Te csak menj haza, rád Magyarországon van szükség”. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy az ember csak ott lehetne igazán boldog, ahol megszületett, de ezt nem mindig hagyják.