Hofi özvegye: Fél óra alatt szerettem bele Gézába!

Hofi Ildikó tizenöt év után sem hajlandó beletörődni férje elvesztésébe. Halála napja, az évfordulók már nem viselik meg annyira, csak a barátok együttérzésébe facsarodik bele a szíve.

– Már nem kavar fel ez a nap, de amikor a barátok folyamatosan hívnak, hogy Ildikó, veled vagyunk, az megindító – mondja Hofi Ildikó. – Tegnap elmentem a temetőbe… Nem is tudom, hogy tudtam túlélni ezt a tizenöt évet. Azzal, hogy Géza elment, elment minden. Megszűnt a világ, nincs napsütés. Hogy ne betegedjek bele, hogy így tudjak dolgozni, könyvet írni, Géza ha­gyatékát gondozni, hogy az em­léke fennmaradjon, ahhoz erő kellett, jó gének. Itt az évforduló, amit tegnap a temetőben lezártam. De ma ide el kellett jönnöm. Ez borzasztó nehéz dolog, mert ezek a kedves figyelmességek mindig visszahúznak. Eszembe juttatják, hogy jó ég, de szörnyű volt az a tizenöt évvel ezelőtti nap.

Ildikó még fiatal volt, amikor elvesztette Gézát, valahol negyven és ötven közt félúton. De hiába csinos még most is, soha többé nem lett szerelmes.

– Hogy lennék szerelmes, amikor férjezett vagyok?! Higgye el, ez nem elmebaj! Géza nekem annyi szeretetet, finomságot adott, hogy az a mai napig kitart. Ez egy örök szerelem, én már így megyek a sírba. Hofiné vagyok, nem özvegy. Persze, tudom, hogy özvegy, tudom, de akkor sem fogadom el.

Ildikó számtalan emléket idéz fel közös életükből, de a legkedvesebb az első találkozásé, ami – rendhagyó módon – egy véletlen telefonhívás volt.

– Valaki mást hívott, téves kapcsolás volt, én vettem fel. Megismertem a hangját: maga a Hofi, a művész? Elkezdtünk beszélgetni, meghívott estére a színházba, én meg elmentem. Eszembe nem jutott, hogy férfi, semmire sem gondoltam, de aztán ott egy fél óra alatt beleszerettem. Ha látta volna azokat az izzó barna szemeket. Maga is beleszeretett volna – mondja Ildikó, ma is belepirulva. – Az egész lénye hiányzik. Ugyan ab­ban a lakásban élek, ugyanazt a nyaralót használom, itt tartom magam körül. Nagyon szeretem. És persze nagyon hálás vagyok a Madách Színháznak és Kőbányának azért, hogy létrejött ez a kiállítás.

Koós János sem engedi el a barátját

Az énekes úgy érzi, Hofi nem ment el, a mai napig itt van vele. – Ha otthon ülök a fotelemben, jobbra egy fénykép van kettőnkről, balra egy szobor – mondja Koós. – Egyszer eljött hozzánk Visegrádra, a nyaralónkba és azonnal beleszeretett a tájba. Elmentünk a polgármesterhez, mondtam neki: Géza, te ülj le itt a járdaszegélyre és sírj. Beszéltem a polgármester asszonnyal, aki elmondta, hogy lehetetlen telket szerezni. Kértem, hogy nézzen ki az ablakon. Amikor meglátta a járdán sírdogáló Gézát, azonnal odaadta neki a nyaralóm melletti telket.

Charlie-val nem csak a szeretet, de a közös gyökerek is összekötötték Hofit: mindketten kőbányaiak.

– Az volt az utolsó fellépése, amikor a New Orleans Clubban átadta nekem az aranylemezt. Utána élő koncerteztünk, feljött a színpadra és énekelt. Tíz napra rá Géza meghalt. Szeretett, én pedig rajongtam érte, imádtam őt – mondja Charlie.