Törőcsik Mari: Minden percben örülök, hogy süt a nap

A testvéreimről, furcsa módon most, öregségemre mesélek ennyit, pedig mindig itt voltunk egymásnak. Kivéve Melinda húgom, aki háromévesen meghalt. Az ő elvesztése összetörte a szívem. Az arcunk olyan nagyon hasonlított egymásra, hogy rendre azt hitték, akik a régi képeit nézegették, hogy az én vagyok. Gyerek voltam még a halálakor, mégis olyan mélyen megérintett a távozása, mintha egy tapasztalt felnőtt lennék, aki azzal a sok élettapasztalattal a háta mögött fel tudja mérni, milyen betölthetetlen űrt hagy maga után egy lélek, amikor távozik. Pedig semmit sem tudtam még az életről. Talán csak a ragaszkodást… 

A halálról azt gondolom, hogy aki meghal, az valaki helyett hal meg. Semmi okom rá, hogy ezt gondoljam, mégis valamiért ebben hiszek. A határtalan ragaszkodásunkat egymás iránt az anyatejjel szívtuk magunkba, jó testvérek voltunk és vagyunk. Amikor csak tudunk, találkozunk. Nekünk a karácsony is csak egy ünnep, a mi családunkban nem kell ahhoz fát díszíteni, hogy időt töltsünk együtt. Az életem egyik legkedvesebb emléke is az egyik húgomhoz, Julihoz fűződik. Két évvel fiatalabb nálam, a pályafutásom alatt az egyik legmeghatározóbb kritikusom volt, ösztönösen tudta, hogy mikor vagyok jó, mikor nem. És ezt mindig közölte is velem. Egyszer majdnem elszakadtunk egymástól… Ausztráliába költözött. Nagy út volt ez, rengeteg szervezést igényelt. Aztán végre eljött a nagy nap, az összes holmiját felpakolták a nagy hajóra, kiutazott, berendezkedett, én pedig öt nap múlva meghaltam a kórházi vizsgálat közben…

Az első géppel utazott haza, ott hagyott csapot-papot, mindent, csak hogy mellettem legyen. Nagyon hálás vagyok neki ezért, pedig nem vártam el tőle hogy átutazza a fél világot értem. Tudok én vigyázni magamra. Amikor hazaért, és én már újra életben voltam, azt mondta nekem: „Játssz, amennyit csak tudsz, Mari! És olyan sikered legyen, amilyennel a haláloddal sosem lesz!” Rettenetesen sokat nevettünk ezen. 

Most már végleg visszaköltözött, nem tud már sokat repülni. Ahogy én sem. Nem bírjuk ezeket a hosszú utakat. Szomorú is vagyok emiatt. Velemen töltöm az ünnepeket, a lányom lesz ott és a családja, de sajnos a fiam, Son nem tud hazajönni Saigonból. Nagyon beteg. A legtöbb dolog, amit kérhetek a sorstól, hogy adasson meg az az öröm számunkra, hogy még legalább egyszer az életben együtt tölthessünk egy karácsonyt, vagy akármilyen ünnepet… vagy csak egy hétköznapot, ha annyi jár még nekünk.  

Nem tudom, mi várhat még rám. Egész életemben azt gyanítottam, hogy Isten kegyeltje voltam. Meghaltam úgy, hogy észre sem vettem, aztán visszajöttem. Félek, hogy talán végül keményebb halált szán nekem a mindenható. Félek persze, de addig is, minden percben örülök, hogy süt a nap. Az mindig boldoggá tesz…