Náksi Attila: az Eb-induló már nem az enyém

Százezrek énekelték az elmúlt hetekben tele torokból, vörösödő fejjel, boldog katarzisban Az éjjel soha nem érhet véget című gigaslágert. A refrén minden magyar gólnál és minden magyar meccs után elhangzott vagy tucatszor, a drukkerek képtelenek voltak leállni az éneklésével. Az az eufória, amit a magyar válogatott miatt éreztünk, összemosódott egy rég elfeledett dallal, a Soho Party tizennyolc évvel ezelőtt született slágerével. Vajon Náksi Attila, a dal szerzője szupergazdag lett? 

– Ha lenne lemezpiac, és eladtak volna egymillió korongot, akkor azt mondanám, hogy elég lenne sokkal kevesebbet dolgoznom – mondja nevetve a ma is aktív lemezlovas. – Ha lenne rádiós játszás, az sem lenne rossz, de egyik sincs, és tulajdonképpen engem ez nem is érdekel. Felesleges jogdíjról beszélni ott, ahol egyszerre harmincezer ember énekli a dalodat. Látni fiatalt, öreget, zöldet és lilát egymás nyakába borulva, boldogan, barátságban. A ma­gyar válogatott valami olyannal ajándékozta meg a nemzetet, amire évtizedeket vártunk: az összetartozás érzésével – magyarázza Náksi Attila, aki szerint egy végtelennek tűnő, görögországi buszútnak köszönhetjük a dal újraéledését.

– A kemény mag, a Carpathian Brigade nevű ultrák kezdték énekelgetni a bu­szon, amikor a válogatott görögországi Eb-selejtezőjére robogtak – meséli –, állítólag olyan hosszú volt az út, hogy viccből azt énekelték: az éjjel soha nem érhet véget. Aztán jöt­tek a sikerek, és egyre na­gyobb volt az érdeklődés a csapat iránt, egyre többen énekelték a nótát. És ennek csakis örülni szabad, mert én semmit sem tettem ezért a sikerért. Ajándékba kaptam, s ez már nem az én dalom, hanem a szurkolóké és a csapaté.