A bátyjáról, Sinkovits Imréről elnevezett utcától pár méterre, a Boldog Özséb-plébániatemplomban búcsúztatták temetése után egy nappal Sinkó Lászlót. A szertartás, kívánsága szerint meghitt, bensőséges volt.
A bejáratnál lánya, Andrea és kisfia, a nagypapát rajongva szerető Márk fogadta a barátokat, hozzátartozókat.
– Nagyon szerettem Laci papával piros pacsizni – emlékezett, majd csendben beült a padba. A nagyobbik unoka, Vivien versenytáncos volt, most harmadéves egyetemista. Hamarosan Portugáliában folytatja tanulmányait.
– Mindig, minden helyzetben tudta, mit kell mondani, és mindig meg tudott nevettetni – mesélte Vivien a művészről.
– Szerettem, hogy szüksége volt a társaságomra. Kiskoromban sok időt töltöttünk együtt, imádtam a közös kirándulásokat. Az egyetem alatt nem volt annyi időm, de kérte, hogy legalább hetente egyszer látogassam meg.
Sinkó László szenvedélyesen szerette a családját, a színpadot és a sportot. Lánya valóra váltotta az álmát: ha lesz gyermeke, az jusson ki az olimpiára. Andrea 1988-ban a szöuli olimpián pontszerző, hatodik lett ritmikus sportgimnasztikában.
– Édesanyám magyar-történelem tanár, akkor ismerkedtek meg apuval, amikor főiskolára járt Debrecenbe – meséli Andi. – Számomra szimbolikus jelentősége van annak, hogy apu még megérte július 17-ét, az ötvenedik házassági évfordulójukat. Akkor esett el, akkor került kórházba.
Kedves kollégája, Papp Zoltán is könnyek közt búcsúzott barátjától. 1978-ban együtt kezdtek a Nemzeti Színházban.
– Egész életünket együtt dolgoztuk végig. Alapítói voltunk a Katonának, együtt vitézkedtünk az első darabban, Csehov Manójában. Az utolsó meghatározó élményem, hogy az Oidipus királyban ültünk a takarásban, amikor azt mondta: „Zoli, lehetetlen, hogy most játszunk együtt utoljára!”
Cs. Németh Lajos még régebbi barátságot ápolt Sinkóval, pályájuk elején együtt költöztek Debrecenbe.
– Két év után más irányban folytattuk a pályát, de mindig tudtunk egymásról – állítja a Jóban Rosszban sorozat színésze. – A pályánk végén újból játszottunk együtt, a Színházcsinálókban és a Nyugállomány előtt című darabokban.
A búcsúztatón a pap az örök élet fontosságáról beszélt, arról a hitről, hogy ez a búcsú nem végleges.
