Részletek R. Kárpáti Péter könyvéből 4. rész - R. Kárpáti Pétert a Barátok közt Berényi Andrásaként ismerte meg az ország. Nem titok: még látható a sorozatban, de hamarosan búcsúzik a nézőktől. Különös hangvételű könyvében élete elmúlt ötven évére emlékezik.
„2006-ban vidáman telt a sorozat nyári szünet előtti búcsúvacsorája. Egy hangulatos étterem kerthelyiségében koccintottunk a mögöttünk hagyott évekre, s az előttünk állókra. Persze én csak gyümölcslével koccintgattam, hiszen hosszú át állt még előttem másnap reggelig, amikor is az Alföldön, a polgármesterrel együtt kellett megnyitnom az általam szervezett berekfürdői Csobbanó Fesztivált.
Pestről le kellett autózni Nemesbükre, ahol gyerekeim és feleségem nyaralt, aztán még az éjszaka folyamán családostul el kellett jutnunk Berekfürdőre, hogy a reggel 9 órai fesztiválnyitón ott tudjunk lenni.
Sajnos nem voltam tisztában sofőri képességeim határaival. Ha huszonévesen le tudtam vezetni egy éjszakát, ezzel a mostani hatszáz kilométerrel sem lesz gond – gondoltam. De tévedtem. Pedig életemben először még két energiaitalt is bekortyoltam, hogy tuti ne legyen baj.
Elbúcsúztam a többiektől, s apósommal, aki éppen aznap intézett valamit Pesten, beültünk a kocsiba. Irány az M7-es. Aznap éjjel cudar idő volt a Balaton környékén. Vihar kidöntötte fák, szakadó eső. A villámok fülsiketítő dörejjel csapkodtak a sztráda mellé. Éjjel egykor szerencsésen megérkeztünk Nemesbükre. A félálomban lévő Rebekát, Andrist befektettük a hátsó ülésre, majd apósomtól, Béla sógoroméktól elbúcsúzva nekiindultunk az Alföldnek. Baljós előjelnek bizonyult, hogy egyszer csak Somogyban találtuk magunkat egy olyan úton, amely kukoricásba torkollott, de nem tulajdonítottam jelentőséget neki, és végig az úton vidáman meséltem Mariannak, hogy is haladnak a családi házunk felújítási munkálatai, s majd meglátja, ha kész lesz, milyen szép házba jöhetnek vissza a nyaralásból.
Egyfolytában pörgött a nyelvem, s csak mondtam, mondtam, meséltem neki az induló fesztiválról, a Barátok közt évadzáró bulijáról, a viharról, amely a lefelé úton erősen dobálta a kocsit. Bár a nyelvem, gondolataim pörögtek, a reakcióidőm, a figyelmem végtelenül lelassult.
Az M7-esről Lepsény irányába lekanyarodva nem a szokásos ívben simul bele a sáv a mellékútba, hanem stoptáblával ellátott, merőlegese kereszteződéssel, amire nem számítottam. A féket hiába nyomtam, a vihartól még vizes úton a »virsligumik « úgy csúsztak a nagy sebességgel balról szabályosan érkező tűzoltóautó elé,mintha aszfalt helyett olajon táncolnánk.
Talán ez a halál, futott át agyamon, miközben a vakító fényszórók rohamosan siklottak felénk. Kocsink háromszor-négyszer pördült meg a tengelye körül a levegőbe emelkedve, mire végre, fejjel lefelé, a zöld növényzet borította árokban landolt. Hihetetlen csend lett. Síri csend és vaksötét. Fejjel lefelé lógtunk a biztonsági öveinken, de bevillant: a gyerekek aludtak, s tán kicsúsztak a hátsó övek tartásából.
– Mindenki jól van? – kérdeztem, isten tudja, honnan vett lélekjelenléttel. – Igen – válaszolta Mariann és Rebeka. Andriskától nem jött válasz. – Andris, te is? – kérdeztem határozottan, mire előbuggyanó szipogás hallatszott a hátsó ülésről. Hál’ istennek, élünk! Már reggel felé járt, amikor a roncsszállító tréler lefékezett sashalmi házunk előtt. Anyu, aki távollétünkben felügyelte a felújítást, értetlenkedett: – Nem úgy volt, hogy csak négy nap múlva… – aztán meglátta a roncsot.
Túl a traumán, gyerekeink úgy döntöttek, hogy mégsem mondanak le a bereki strand élményeiről, így a polgármester értünk küldött kocsijával indultunk a fesztivál helyszínére. Az úton átbeszéltük a gyerekekkel a történteket, igyekezvén segíteni nekik – s egyúttal magunknak is – feldolgozni a balesetet.
Figyelmetlenségből majdnem a halálba vittem mindnyájunkat. Azóta sem tudok elszámolni magamban ezzel.”
(Vége)
