Cserhalmi Györgyöt akárki leszólíthatja

Nehezen állt kötélnek, hogy interjút adjon, de végül azt mondta: tegyünk egy próbát. Amikor valami így indul, a sokéves tapasztalat alapján az újságíró tudja: bármikor megszólalhat a telefon, és lemondják a találkozót. Magam is így voltam ezzel, korán érkeztem a Centrálba, majd leültem és jegyzeteimbe mélyedve, percenként az órára pillantva vártam, hogy megérkezzen. Amikor meghallottam az ismerős hangot, és megpillantottam a szinte védjegyévé vált fehér tornacipőt, végre elhittem, amit valójában a várakozás alatt is tudtam: Cserhalmi más, mint a nagy átlag, tartja a szavát.

Nagyon nem akarta ezt a beszélgetést. Ennyire unja az újságírókat?

Minden beszélgetés és interjú egy kaptafára megy. Mindenki szinte ugyanazt kérdezi, hát persze hogy unalmas. Olykor azért előfordul, hogy kellemesen csalódom, de ez nagyon ritka.

A megbeszéltnél hamarabb érkezett. Pedig úgy tudom, lépten-nyomon megállítják az utcán, és senkit nem ráz le.

Ez most is így történt. Megszólított egy férfi, vagy negyedórát beszélgettünk, és tényleg nekem is jólesett. Az ember előbb-utóbb megtanulja: valami oka van annak, hogy megállítják. És ezt nagyon kell tisztelni, nem lehet elintézni annyival, hogy „bocs, most nem érek rá, sietek”.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy nem jó, ha valakiről csak a jó dolgokat tudják. Mondjon néhány bűnt, amit elkövetett!

Minden ellenem szól! Csupán annyi szól mellettem, ami a teremtett világ részeként vagyok. Itt van például a húsevés. Akkor nem baj, ha elmegyek egy szál ágyékkötőben, és leterítem a szarvasomat. De ha háromszáz méterről, távcsöves puskával lapockán lövöm, az már más, az valamiféle civilizációs csúcsteljesítmény a teremtett világ ellen. Szóval egy termékzabáló társadalom részese vagyok, és ez bűn. Mi is van még... Talán túl sok időt töltöttem el a szakmában, és ez szemellenzőssé tesz. De mást nem nagyok tudok mondani...

A családjáról nagyon keveset tudni...

Nem véletlenül. Őket megkímélném.

Megértem, de ha igaz, hogy a feleségével gyerekkoruk óta ismerik egymást, és azóta együtt vannak, az olyan kuriózum, hogy muszáj megkérdeznem: hogyan csinálta?

Ez valóban így van. Ő nyolcéves volt vagy talán kilenc, én pedig tíz. És tény, hogy ha nem is teljes folytonossággal, de azóta együtt vagyunk. De ne is kérdezze, mi a titkom! Nem érdemes átvenni az én receptemet, mert nem hiszem, hogy működne másnál.

Elmúlt hatvan. A legjobb barátai már nincsenek közöttünk... Fél a haláltól?

Gondolok rá, mint minden normális ember, de nem nevezném félelemnek. Inkább az motoszkál bennem, hogy milyen lesz a világ nélkülem... És ezt soha nem tudom meg.

A záróakkord mégse legyen ilyen gyászos! Van valami, amit szívesen elmondana, és nem kérdeztem meg?

Eszemben sincs! (nevet) Nem tartom magamat érdekes fickónak. De szerintem ez nem bűn!