Betegesen szorongó, félszeg kisfiúból lett az ország népszerű showmanje. Mi Bagi Iván nagy ívű karrierjének titka? Nem, nem kiváló humora: ellopta mások személyiségét, hogy érvényesüljön.
Reménytelennek tűnő helyzetből küzdötte felszínre magát Bagi Iván. A parodistáról köztudott, hogy állami gondozott gyerek volt, és hogy hányattatásai mély nyomot hagytak benne.
– Fiatalkoromban gátlásos, kisebbrendűségi komplexusok börtönében élő fiú voltam – meséli a humorista. – A saját kis világomban éltem, amiben a legszórakoztatóbb az volt, hogy mindenkit szerettem utánozni. Akkor még nem gondoltam, hogy később ez jelenti a megoldást a problémáimra. Véletlenül jöttem rá, hogy ha a baráti köröm nálam sokkal összeszedettebb és határozottabb egyéniségeinek bőrébe bújok, akkor egyszerre eltűnnek a gátlásaim, nem dadogok, határozottan tudom képviselni magamat. Gyakorlatilag elloptam a karakterüket.
Bár látszólag Iván már ekkor parodizált, ennél sokkal komolyabb átlényegülésről volt szó: nem szerepet játszott, szinte tudathasadásos állapotban élt.
– Hogy világos legyen, miként működik a karakterlopás: van egy képességem, hogy kívülről hallom magam. Mindig. Ez amolyan skizofrén állapot, nem tudom kikapcsolni. Ha más hangján szólalok meg, akkor elhiszem magamról, hogy az vagyok, akinek a bőrébe bújtam. Tehát nem álneveken mutatkozom be vagy ilyesmi, egyszerűen más hangján, tempójában és stílusában beszélek.
Volt egy srác például, aki matematikából diplomázott. Nagyon erős személyiség volt, imponált nekem. Egyszer egy lánnyal komoly vitába keveredtem, ami közben éreztem, hogy én, Iván kevés leszek ahhoz, hogy megfelelő határozottsággal képviseljem az álláspontomat. Ezért a matekos fiú hangján szólaltam meg, és simán felül is kerekedtem a vitapartneremen. Volt egy irodalomtanárom, aki egy bohém, laza fickó volt, amikor az ő hangján beszéltem, mindig lehengerlőnek éreztem magam.
A személyiségzavar furcsa módon nem vált betegessé, sőt hatásos terápiának bizonyult.
– A barátaim azt mondták, hogy nincs saját egyéniségem, gyökértelen alak vagyok, nem normális, amit csinálok. Pedig nem ártottam vele senkinek, viszont évek alatt, szép lassan elegendő önbizalmat merítettem az ellopott karakterekből. A párkapcsolatomnak, koromnak, egzisztenciának köszönhetően majdnem kiforrott személyiség lettem. Már nem bújok álarcok mögé. Vagy csak nagyon ritkán...
