Meddig segít a napirend, és mikor árt?

Az egyik leggyakoribb szülői kérdés szerintem a napirend körüli elméletek zavara. Az első gyereknél még én is ott álltam reggel 7:42-kor a konyhában, és teljes szívvel úgy éreztem, hogy ha most azonnal nem kerül a müzli a tálba, akkor 8:03-ra összeomlik a világrend. Persze nem a sajátom, hanem a gyereké, és majd ettől dominóelvszerűen az egész családé is. 

Ehhez képest a szintén első gyerekét menedzselő legjobb barátnőm olyan bátran élt, hogy náluk 8:15-kor még mindenki pizsamában lézengett, a reggeli kihűlt, a gyerek meg boldogan épített egy dinoszaurusz–űrállomást a nappali közepén. Bizonyítékom is van, mert közben videóhívásban voltunk. Én pánikban, ő végtelen nyugalomban. Én idegesen, ő mosolygósan. 

Nincs harmadik út, a szülők általában szerintem e kettő szélsőség között próbálnak választani. Azért gondolom így, mert nem lehet az sem, hogy egyik nap szigorú napirend szerint megyünk, másik nap pedig szétcsúszik minden ugyanabban a családban. Ez inkább alkati kérdés, nem egy felvett viselkedés, szóval annak, aki rendszerető és keretek között érzi jól magát, nagyon nehéz egy „ahogy esik, úgy puffan” nevelési szokást beépíteni, és fordítva. 

A napirend, mint szentírás

Amikor először hallottam azt a mondatot, hogy „a gyerekeknek napirendre van szükségük”, nagyon komolyan vettem. Olyannyira, hogy egy időben konkrétan volt egy excel-táblám. Szinte percre lebontva: evés, alvás, séta, játék- mindent megfigyeltem és vezettem benne és utána ezek alapján alakítottam ki az optimális napirendünket. Azt hittem, ha ezt betartom, akkor minden kisimul. Kevesebb hiszti, több nyugalom, kiszámítható napok. És tényleg volt benne valami. Az első gyerekem, Anna lányom volt az „áldozat”, őt szőtte körbe a folytonos napirend-parám. 

Ami abszolút hasznos volt nekünk és köthető a napirend sikeréhez, hogy észrevettem, a gyerek maga is szerette tudni, mikor mi jön. A „most eszünk, aztán alvás” típusú mondatok biztonságot adtak neki. Egy ideig minden jól ment, bárányfelhők az égen, kacagás és móka, mindig rend is volt, megvoltak a délutáni alvások, programok, szinte mintaanyának éreztem maga. De egy idő után észrevettem valamit: attól, hogy ezt tartani tudjam, én teljesen befeszültem. Ráadásul ijesztő tüneteim lettek: például ha csúszott 20 percet az ebéd, már úgy éreztem, elrontottam az egészet.

A káosz napjai (amik néha meglepően jól sikerülnek)

Aztán persze jöttek azok a napok, amikor minden óhatatlanul felborult. Betegség, utazás, egy váratlan program, vagy csak simán az élet. És ilyenkor nem mindig lett katasztrófa. Sőt. Volt, hogy a gyerek jobban alkalmazkodott, mint én. Volt, hogy ő sokkal rugalmasabb volt, kreatívabb, nyitottabb, amivel engem is megnyugtatott.  És volt, hogy persze, jött a hiszti, mert elfáradt, mert nem úgy alakult, ahogy megszokta. De valahogy ezekből a napokból is lett valami, szóval együtt túléltük őket. Úgyhogy kénytelen voltam átértékelni kicsit a napirend körüli túlkapásaimat. Arra jutottam, hogy valahogy mégiscsak a kettő együtt jó.  A napirend nem attól működik, hogy percre pontos. És a spontaneitás sem attól jó, hogy teljes káosz. Ami viszont sokszor működik: egyfajta láthatatlan keret.

A „láthatatlan napirend”

Ez az, amikor nem az időpontokhoz ragaszkodsz, hanem a ritmushoz. Nem az számít, hogy pontosan 12:00-kor van ebéd, hanem hogy van egy sorrend, amit a gyerek is ismer: reggeli, játék, ebéd, pihenés, uzsonna, esti rutin.  És ezekben lehet csúszni, lehet variálni, lehet néha teljesen felborítani, de általában érdemes és könnyű is tartani. 

Tényezők vagyunk mi is: a szülői idegrendszer

Erről kevesebb szó esik, de talán ez is éppen annyira fontos, mint maga a napirend: te, mint szülő, hogy vagy ebben az egészben? Nem szabad egyik megközelítést sem kőbe vésettként alkalmazni. Van, akit megnyugtat a struktúra. És van, akit épp az feszít szét. Van gyerek, aki imádja az ismétlődést. És van, aki jobban érzi magát egy kicsit lazább rendszerben. És a kettő nem mindig találkozik tökéletesen. Nálunk például volt időszak, amikor én ragaszkodtam a napirendhez, a gyerek meg folyamatosan „szabotálta”. Aztán rájöttem: lehet, hogy nem ő megy szembe a rendszerrel… hanem a rendszer túl szűk neki.

A banán-incidens tanulsága

Ez egy tökéletes példája annak, hogy a gyerekek mennyire kooperatívak a napirend szempontjából is. Ne kérdezzétek, miért, de volt nálunk egy korszak, amikor a banánt csak reggel lehetett megenni. Egyszer viszont délután adtam oda. Anna sosem volt szélsőséges hisztit produkált. Sírás. Felháborodás. Világvége. És tökéletesen igaza volt, én ragaszkodtam előtte fél éven át a dogmatikus reggeli banánevésünkhöz, teljesen érthető, hogy összezavartam ezzel a hirtelen előrántott délutáni banánnal. Szerintem nincs is értelme többet erről elmondani. A banán példája segített nekem is jobb útra térni, kicsit engedni, lazítani – aminek nálunk már nagyon ideje volt. Nagyon egyszerűen: a rendszert szabd magatokra, ne magatokat a rendszerre és minden működik majd!