Szia, leszünk barátok? - Fiatalok magányosan, családalapítás előtt

Harminchárom éves vagyok. Papírforma szerint pont ott, ahol „kellene” lennem: dolgozom, önálló vagyok, tudok mosni, számlát befizetni, és már nem hívom fel anyámat minden aprósággal (csak minden másnap). Egyvalami viszont látványosan hiányzik az életemből: a közösség. Barátok. Igazi barátok, akikkel csak úgy lógni lehet, nem kell szervezni, nem kell időzíteni, és mindezt nem kell feltétlenül két héttel előre egyeztetni. És miközben egyre erősebben motoszkál bennem a vágy, hogy egyszer majd családom legyen, gyerekeim, vasárnapi ebédek és karácsonyi káosz, a jelenem meglepően… csendes. Néha ijesztően az.

Nem arról van szó, hogy ne próbálnék ismerkedni. Randizom. Próbálkozom. Jobbra-balra húzogatok, kávézókban ülök idegenekkel, és minden első randin elmondom, hogy „szeretnék majd családot”. Ez általában vagy túl sok, vagy túl kevés, vagy csak egyből érkezik rá a standard válasz: „jaj, persze, de ez még korai kérdés ”. De a sok randi közben észrevettem valami mást is: nemcsak párkapcsolatból van hiány, hanem barátságokból is. 

Mi lett belőlünk

A húszas éveimben még ez nem tűnt fel. Akkor mindenki együtt volt valahol: albérletben, egyetemen, fesztiválon, kocsmában, életközepi válság előtt. Most viszont a legtöbb régi barátom már „másik életben él”. Gyerek van, karrier van, ház, reggeli rohanás, este hullafáradt elalvás. Gondolom. 

Nem haragszom ezért. Értem. Csak közben én ott maradtam egy olyan életszakaszban, ahol már nem vagyok fiatal felnőtt, de még nem vagyok családos. És ez egy furcsa senkiföldje. Ide már nem jár automatikusan baráti kör. Ők máshol vannak. Én viszont valahogy még nem illeszkedtem bele saját kirakósomba. 

A családalapítás előtt álló fiatal felnőttek helyzete ebből a szempontból különösen nehéz. Mert miközben belül egyre erősebb az igény a valós, közösségi médián kívüli kapcsolódásokra, kívülről sokszor pont az ellenkezője történik: ritkulnak a találkozások, megszűnnek a spontán programok, és mindenki „majd egyszer” ráér, de „beszéljünk messengeren…”

Sokat beszélünk arról, milyen nehéz ma párt találni. Arról kicsit kevesebbet hallunk, hogy milyen nehéz barátokra lelni. Felnőttként barátkozni elképesztően ügyetlen műfaj. Nem tudod, mikor illik felhívni a másikat. Nem tudod, hogy a „majd találkozzunk” komoly volt-e. Nem tudod, ciki-e kimondani, hogy magányos vagy. 

Pedig sokan azok. Csak erről nem nagyon beszélünk. Mert harminc felett a magány valahogy szégyellnivaló lett. Mintha azt jelezné: valamit elrontottál. Nem vagy elég érdekes. Nem vagy elég szerethető. Nem vagy „jó alapanyag” sem barátnak, sem társnak. Legalábbis én sokszor így érzem, akármilyen sötéten hangzik is ez. 

Közben pedig, a statisztikák szerint is rengeteg családalapítás előtt álló fiatal felnőtt él hasonló helyzetben. Stabil élet, de bizonytalan kapcsolatok. Sok ismerős, kevés valódi közelség.

A közösségi média paradoxona

Különösen furcsa ez egy olyan világban, ahol elvileg mindenki mindig elérhető. Látjuk egymást. Tudjuk, ki hol nyaral, mit eszik, kivel van. Tényleg, szinte ott vagyunk egymás tányérjában. Csak éppen nem vagyunk együtt. A kapcsolattartás látszata megvan, a kapcsolódás élménye viszont hiányzik.

Én is beleestem ebbe. Könnyebb volt nézni mások életét, mint megélni a saját hiányaimat. Könnyebb volt azt gondolni, hogy „mindenki boldog, csak én vagyok lemaradva”. Pedig ez nem igaz. Csak mások máshol szoronganak.

Kislányom, így te sosem mész férjhez 

Tény, ami tény, ezekből a magányos, családalapítás előtt álló fiatal felnőttekből lesznek (vagy nem lesznek) szülők. Elvileg. Ők hozzák majd a saját kapcsolati mintáikat, sérüléseiket, erőforrásaikat, találkoznak valakivel, akinél szintén van egy ilyen csomag és így válnak családdá. De korántsem mindegy, hogy egy ember milyen lelki állapotban vág bele a családalapításba.

Egy támogató közeg, barátok, kapaszkodók nélkül, érzelmileg kiszolgáltatottan mindez sokkal nehezebb. A valós barátságok ilyenkor életbevágóan fontosak. Nem luxus elvárás, hanem ezek az alapok egy kiegyensúlyozott személyiséghez. Ha valaki már eleve izoláltan, labilis lelkiállapotban, magányosság érzésével érkezik meg a szülőség szerepébe, sokkal nehezebb dolga lesz. És erről ritkán beszélünk időben.

A szüleim ráadásul folyton ezen lovagolnak. Tudom, hogy jó a szándék és értem, hogy ez számukra is elég erős érzelmi kérdés, de azzal, hogy nyaggatnak, legyen már családom, lehessen már unokájuk, pont az ellenkező hatást érik el. Próbálok rájuk nem haragudni és megértem, hogy ők még egy olyan világban ismerkedtek, ahol mindez gyerekjáték és magától értetődő lépés volt. Felnőttek, munkába álltak és családot alapítottak. Nem tudom, hogy irigylem-e őket ezért a kiszámítható életpályáért.

Fordítsuk meg a passzátszelet

Ha nem változtat mindenki a maga saját kis mikrokörnyezetében ezen a helyzeten, a gyerekeinkre pocsék világ vár. A változás pokoli nehéz, de talán lehetséges. Apró dolgokkal. Azzal, hogy nem csak randit keresünk, hanem kapcsolatot. Vagy például azzal, hogy merünk új emberekhez odafordulni – akár barátság szándékával is. Ez nekem most sikerülni látszik, kinéztem pár jó fej korombélit a munkahelyemen és kértem őket, ebédeljünk együtt, legyünk egyfajta kerekasztal társaság, akik minden nap kibeszélik az aktuális munkahelyi pletykákat. Kezdetnek elég jó. És működik! Szerintem ahhoz, hogy változtatni tudjunk a tendencián, el kell fogadnunk, hogy a magány nem egyéni kudarc, hanem sajnos egy általános társadalmi jelenség.

Én például elkezdtem újra kérdezni. Nem azt, hogy „na, mikor házasodsz?”, hanem azt, hogy „te hogy vagy?”. Egyre több embertől, ismerőstől, sarki fűszerestől, mogorva kollégától, attól a szimpatikus kutyástól, akivel minden reggel találkozunk a futtatóban. Elkezdtem igent mondani olyan meghívásokra is, amik nem tűntek életmegváltónak. És néha kimondom: most jól jönne egy beszélgetés.

Nem mindig működik. De a szándékkal már én is elindultam valami felé. Nem egy helyben toporgok és a csodára várok. Ez is valami. Lehet, hogy ez az életszakasz nem arról szól, hogy már „készen kellene lennünk”, hanem arról, hogy megtanuljunk újra kapcsolódni. Másképp, felnőttebben, kevesebb illúzióval, de több őszinteséggel.

A családalapítás előtt álló fiatal felnőttek nem csak párt keresnek. Sokszor közösséget. Megértést. Egy helyet, ahol nem kell magyarázkodni. Mindenkit erre bíztatok, aki hasonló cipőben jár. Merjünk nyitni és próbálkozzunk. Megéri. Az új legfontosabb kérdés tehát: Szia, leszünk barátok?