Hogy látom most a kamasz gyerekem?

Igyekszem nem kiakadni egyik ponton sem, mert tulajdonképpen mind jelentéktelen – és pár év múlva valószínűleg ezek is a feledés homályába süllyednek... Most épp ezek vannak napirenden:

• Mínusz 5 fokban elindul haspólóban és rövid dzsekiben úgy, hogy még a bokája is kilóg a nadrágból.
• Ha nem engedem el moziba, olyan hisztit levág, hogy csak pislogok, mint hal a szatyorban.
• Ha megkérem, hogy tanuljon, berongyol a szobájába és becsapja maga mögött az ajtót.
• Ha figyelmeztetem, hogy másnap dolgozat, akkor jön a „Tuuuuudoooooooom.” Aztán meg az 1-es.
• Ha megkérdezem, hogy telt a napja, mi újság a barátnőivel, vagy bármilyen kérdést merek feltenni vele kapcsolatban, mereszti a szemét és tőmondatokban válaszol. (Ha válaszol.) Bezzeg ha a legújabb körömlakkjáról beszélhet!
• Bármit mondok, jobban tudja.
• Ha szólok neki, hogy pakolja ki a mosogatógépet, puffogva csinálja meg. (Tudom, örüljek, hogy megcsinálja.)
• A szobája olyan, mintha hat kamaszfiú lakná – karácsony előtt másfél napig takarítottam, hogy a karácsonyfa ne egy koszos ruhakupac tetején álljon.
• Egyik nap utál valakit, a másik nap a legjobb barátnője. Aztán megint harag van. És ez megy végtelenítve.
• Idegesítő zenéket hallgat a kocsiban.
• Folyton elhagyja a fülhallgatóját és egyéb dolgait.
• Lopkodja a zoknijaimat a fiókomból.
• Ha megölelgetném, felháborodva lép egyet hátra. Mint egy fújtató macska.

Feszegeti a határokat, próbálgatja a szárnyait, táncol a környezete idegrendszerén... Én meg csak annyit tudok tenni, hogy veszek egy újabb mély levegőt, és csak szeretem. Mert olyan, amilyen. Előbb-utóbb csak megtalálja önmagát, és akkor talán már nem én leszek a főellenség, és úgy rendesen is szóbaáll velem. Én itt leszek.

Tünde