Eltűnt a mellem a szoptatás után

Mindenesetre nagyon igyekeztünk, hogy a lehető legjobban teljen a nap, közösen reggeliztünk, sétáltunk egy nagyot négyesben a déli alvás előtt és délután még arra is szakítottunk időt, hogy legfoglaljuk a következő utazásunkat. Hátha bejön a népi hagyomány és egész évben utazgatni fogunk. Rajtunk nem múlik az biztos!

A legszórakoztatóbb tevékenység viszont egyértelműen a Nagy és az apja bújócskázása volt. Ez úgy néz ki, hogy minden alkalommal a gyerek bújik el, a férjem meg „keresi”, de ezt kénytelen vagyok idézőjelbe tenni, mert a csemete annyira izgatott attól, hogy utána kutatnak, hogy kb. 10 másodpercen belül kiabál a búvóhelyéről, hogy „Apa, itt vagyok!” és hangosan röhög, amikor végül nagy nehezen felfedezik.

Itthon a karácsonyi ramazuri után az ennek megfelelő kupleráj uralkodott, de mivel a férjem a héten már dolgozott, én pedig egyedül voltam a gyerekekkel, így nemes egyszerűséggel ezt magasról letojtam.

Nagyon remek módszert találtam a feldolgozásra, másoknak is jó szívvel ajánlom.

Szerencsére (vagy inkább megrökönyödésünkre így január első hetében) meglepően jó idő volt a hét nagy részében, így kellemes 14-15 fokban kalandoztunk szinte egész nap kinn a szabadban.

Felfedeztünk egy új játszóteret is, ahol a lányom majd kicsattant a boldogságtól. Talált pár nagyobb pocsolyát és néhány kavics és bot társaságában közel egy órán keresztül játszotta azt, hogy süt és főz a kutyánknak(!) a sárban.

Miközben a babakocsit taszigáltam előre-hátra a fűben és a blökinek dobáltam a a játszótér melletti futtatóban a labdát, azon gondolkoztam, hogy tényleg halál felesleges elhalmozni annyi játékkal, mint amennyit például most karácsonyra is kapott. Egyetlenegy csudaszuper dolog sem kötötte le olyan sokáig, mint a pocsolyában való tapicskolás és a sár botokkal turkálása.

Nyilván minimális idő is elég volt ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint egy koszos kismalac, de ez a legkevesebb. Erre való a gumicsizma, az esőkabát meg a melegítőnadrág, meg amúgy is van mosógépünk.

Egyik délelőtt sarazni mentünk ki, délután rollerezni, másnap futóbiciklizni vagy csak hintázni, így összességében remekül telt a hónap első hete és a gyerekeket is rendesen kiszellőztettem.

Nagyon örülök neki, hogy a Nagy ennyire rákapott a futóbiciklire, napról napra látni a fejlődést az egyensúlyérzékén. Még a második születésnapjára kapta a járgányt, de akkor – bármennyire is próbálkoztam – nem igazán jött be neki a dolog, így abban az évben őszre és télre jegeltük a dolgot, csak tavasszal került elő újra. Akkor már sokkal magabiztosabban használta, valószínűleg addigra „ért meg rá” igazán.

Mostanra már ott tartunk, hogy szinte futva felgyorsít, aztán pedig a lábait előre felemelve siklik métereken keresztül, szóval azt hiszem kijelenthetjük, hogy megfelelően tud egyensúlyozni és pár hónapon belül már készen fog állni a pedálos, pótkerék nélküli biciklire is. A negyedik születésnapjára pont szuper ajándék lehetne.

A dzsuvát péntekig sikerült ilyenformán ignorálnom, aznap reggel jobb lábbal és tettre készen ébredtem, így egész délelőtt takarítottunk a lányokkal hármasban. Elkapott a gépszíj és még a karácsonyfát is leszedtük, mielőtt az egész lakást rendbetettük – a jó időnek köszönhetően kicsit olyan érzésem volt, mintha tavaszi nagytakarítanánk.

Nem királyi többesben fogalmazok, a Nagy meglepően sokat segített. Leszedegette a díszeket a fáról, tologatta a porszívót és még a felmosásban is segített, bár ő „padlófestésnek” hívja.

Mostanában vettem észre, hogy ugyan eddig is mindig mindent az általa meghatározott módon és helyen kellett elrendezni, de általánosságban, felnőtt mértékkel is sokkal rendszeretőbb lett. Egyik délután a Kicsi nadrágja elkeveredett a káoszban, kérdeztem tőle, hogy nem látta-e véletlenül valahol, mire a lehető legnagyobb természetességgel köszölte, hogy „dehát én azt elpakoltam, anya!”

Megfogta a kezemet, behúzott a gyerekszobába, kinyitotta a szekrényt és a baba fiókját kihúzva büszkén mutatta, hogy összehajtogatta(!) a nadrágot és a megfelelő kupac tetejére visszatette. Tíz másodpercig csak tátogni tudtam, annyira abszurd volt az egész egy 3,5 évestől. Csak remélni merem, hogy kitart a dolog és nem átmeneti érdekességként csinálja ezt.

Talán a takarítás jótékony fárasztó hatásának köszönhető, hogy aznap délben végre sikerült őket egyszerre elaltatnom és még a Kicsi is egész sokáig (jó, nálunk ez 40 percet jelent) pihent, én meg úgy éreztem magam, mint aki lehajtott három feles tequilát, amit szentelt vízzel kísért le.

Szombaton délután szülinapi bulira voltunk hivatalosak, ez volt az első alkalom, hogy intézményen kívül ünnepelt a Nagy egyik kis barátja. Nagyon meglepődtünk a pár nappal korábbi telefonhíváson, ugyanis nem a mostani ovijából, hanem még a bölcsiből jelentkezett egy csoporttársa, az a kisfiú, akivel az ott töltött két évben a legjobb barátok voltak.

Azóta nem tartottuk olyan sűrűn a kapcsolatot, közösségi oldalon nem voltunk ismerősök a szülőkkel, az anyukájának pedig új telefonszáma lett, így csak akkor álltunk meg egy-egy szóra, amikor összefutottunk a kerületben.

Magát a rendezvényt az egyik helyi giga-játszóházban tartották. Mi még nem voltunk itt, de felnőttként is tátott szájjal néztük a rengeteg eszközt és játékot, sőt a legnagyobb meglepetésünkre komplett animátorcsapat várta a társaságot, így a gyerekek szülők nélkül szórakozhattak.

Nem volt sok meghívott, mindössze 6 kisfiú a jelenlegi ovis csoportjából és az én lányom; szerintem ez mindent elmond arról, hogy mennyire összenőttek a bölcsis évek alatt. Sőt, az anyukája azt is megsúgta, hogy szülinapos külön kérte, hogy előző nap vágják le a haját és hadd vegye fel a legszebb zöld nadrágját, mert a lányom is jön és reprezentálni kell.

Olyan aranyosak voltak! Két játék között kézenfogva közlekedtek és végig ölelgették egymást! Remélem a szülők nem haragszanak meg, amiért kinetikus homokot vittünk ajándékba! :D

A hét legnagyobb történése viszont egyértelműen az volt, hogy a Kicsi fél éves lett! A hozzátáplálás továbbra is a megfelelő mederben halad, a héten kétszer is sütöttem a lányoknak a halat, így az elmúlt napokban ez volt a babának az újdonság.

Az van, hogy én nem eszek semmit, ami vízben él, mert egyszerűen nem tudom elviselni az illatukat. A halételekkel kapcsolatban valószínűleg van egy feldolgozatlan traumám – a gyerekkorom halászlevei és a halpaszírozás kitörölhetetlen nyomot hagytak az orromban és azóta a sokkal kevésbé „szagos” tengeri élőlényeket sem tudom megenni.

Amikor a horvát, tengeri koszton felnőtt férjemmel összekerültünk, erőt vettem magamon, gondolván, hogy nem vagyok már gyerek, hogy mindent kóstolás nélkül elutasítsak, így beleettem egy-egy általa készített különlegességbe, de nem, továbbra sem megy a dolog.

Sajnos az ételeknél egy az egyben az orrom után megyek, ha valaminek nem bírom az illatát, akkor nem fogom tudni megenni. A vízi élőlények ez a kategória, de például ezért nem eszek sajtos csipszet sem, mert annak meg szerintem lábszaga van.

Ez viszont nem tántorít el attól, hogy a családomnak elkészítsem őket, már egészen tökélyre fejlesztettem a kóstolás nélküli főzés művészetét. A férjem szerint az én paradicsomos-tonhalas tésztám a legfinomabb, amit valaha kóstolt, és tőle, aki tényleg evett már minden valamire méltó tengeri kosztos étteremben is, ez igazán nagy dicséret.

A sok elfogyasztott pürének látszik (és érződik is) a hatása, a Kicsi kereken 700 grammot hízott az elmúlt hónapban, már 7450 gramm, ezzel pedig megduplázta a születési súlyát.

Az elmúlt hetekben már gondoltam, hogy hét kiló felett lehet, főleg abból, hogy a Nagy is ilyen súlyban volt, amikor már jócskán érezhető volt a teher a vállaimon, ha hosszabban hordoztam.

Bár lehet, hogy ehhez az is hozzájárul, hogy amíg ő hízott, addig én rengeteget fogytam decemberben. Két hét alatt három egész kiló ment le, pedig istenbizony nem fogtam magam vissza a karácsonyi lakomán és a sütik is villámgyorsan csúsztak lefelé egymás után.

Most ott tart a dolog, hogy már kevesebb a súlyom, mint a terhességek előtt vagy gimiben volt, ami azért különösen aggasztó, mert így sem marad majd semmi mellem a szoptatás abbahagyása után és hát a ruhatáramat sem szívesen cserélném le.

Na sebaj, legalább emiatt felhatalmazva érzem magam, hogy hármasával egyem a francia krémest és két pofára tömjem a marhapörköltet nokedlivel.

A beach body meg legyen a májusi Salty problémája.

Salty