A szülés előtt derült ki, hogy koronavírusos vagyok

A második terhességem is viszonylag eseménytelenül telt, csakúgy, mint az első. Aztán a 26. hét környékén Covidos lettem. Egy hétig eléggé legyengített, nyakfájásom, influenzás tüneteim voltak, hányással-hasmenéssel. Két hónappal később a terhesség előtti Szputnyik vakcina mellé beadattam a Pfizert is.

A kiírt időpont előtti hetekben a családban folyton elkapott minket valami: én fejfájással küzdöttem, a kétéves lányom benyelte a hányós-hasmenős vírust, amit aztán tovább is adott nekem... Hol azon imádkoztam, hogy szüljek már meg, hol meg azon, hogy csak még pár napot maradjon bent a baba, amíg rendbe jövünk...

Betöltöttem a 40. hetet, onnantól egyik nap nst-re, másik nap ultrahangra kellett járnom. A 40+1. héten 3800 gramm körülire becsülték a babát, ami nem lepett meg, a nővére is nagy súllyal (3950 grammal) született.

A 41. héten már be kellett feküdnöm a kórházba. Reggel a férjem elvitt a kórházig, felkísért a csomagokkal és hazaindult. A betegfelvétel során Covid-tesztet végeztek, ekkor derült ki, hogy amit én náthának hittem, az valójában koronavírus. Ismét elkaptam...

És ekkor jött a feketeleves: tájékoztattak, hogy én a Covid osztályon leszek, nem a szülészeten, a baba nem lehet majd velem, mert ő a gyerekosztályon lesz, nem is szoptathatok ezidő alatt, és apuka sem jöhet be a szülésre. Ott álltam kétségbeesve, covidosan, terhesen.

Aznap, hétfő este, az ügyeletes doktornő és szülésznő talpig védőfelszerelésben bejöttek hozzám, hogy mi lenne, ha szülnénk. Ekkor már bő 2 ujjnyira voltam tágulva, és rendszertelenül, de azért voltak fájásaim.

Bekísértek a Covidos kismamáknak fenntartott szülőszobára. Az egész vajúdás és szülés békésen telt, akkor éppen rajtam kívül senki sem szült. Csend volt, félhomály, a szülésznő beszélt, amikor kellett, és hallgatott, amikor arra volt szükség. A fiatal doktornő nagyon gyengéden bánt velem, ami csak még inkább növelte a biztonság érzetemet. Így született meg gátvédelemmel (minimális repedéssel), mekóniumos magzatvíz kíséretében, burokrepesztés után másfél órával, az én nem is olyan kislányom, 4340 grammal és 57 centiméterrel.

Reggelig még együtt lehettünk a szülőszobán, aztán mindenkit a „kirendelt” helyére vittek. A babát legközelebb akkor láttam, mikor a férjemnek kiadták két nappal később és végre hazamehettünk.

Hálával tartozom minden érintett kórházi dolgozónak, hogy tartották bennem a lelket, gondoskodtak rólunk, és hogy a körülmények ellenére vissza adták a hitemet, hogy szülni és születni ilyen szépen is lehet.

Hát ilyen kalandosra, keserédesre sikeredett a mi második kis csodánk érkezése.

J.