„Maga három nő fájdalmát érezte, miközben megszülte halott gyermekét.”

Továbbra is kórházban voltam, mintha ott laktam volna, már családtag voltam szinte. Reggel, mint minden nap, jött a nővér szívhangot nézni. Nem találta. Nst vizsgálat, hátha van valami mozgás, de csak egy rúgás és semmi más. Hirtelen a nővérek szó szerint leszaggatták rólam a hálóingem, köntöst, mindent, és csak azt vettem észre, hogy a szülőszobán vagyok és vizsgálnak, egyik orvos a másik arcát nézte.

Ultrahangvizsgálat következett, ami semmi mást nem mutatott, csak egy sötét képet. Emlékszem, a doktornő a doktor úrra nézett, hogy ki mondja a rossz hírt. A doktornő kiment könnyes szemmel, majd a doktor úr halk szavakkal:

Ahogy feküdtem az ultrahang mellett, le voltam fagyva, és néztem magam elé, mert nem tudtam elhinni. Majd hívtam a szüleimet, a páromat és a testvéreimet, akik segítségemre siettek. Persze pár órán belül haza is küldték őket azzal az indokkal, hogy a baba nem lesz meg estére.

Injekciókat adtak, amitől rám jött a fájás és a szülés. Majd mikor mindenki hazament, beleértve a volt páromat is (este 11 körül volt), nagyon erős fájdalmat éreztem. Soha nem fogom elfelejteni. Fájt, hogy nem lesz velem, fájt, hogy nem látom, és fájt maga a szülési fájdalom is.

Szóval egyedül maradtam, senki még csak be sem nézett rám. Járkáltam körbe-körbe a szobában, haraptam a kezem a fájdalom miatt, de egy kis hang sem jött ki. Majd egy óra előtt kimentem a mosdóba, észrevettem, hogy valamit megfogtam és csak vérzek.

Kiszaladtam, szóltam, hogy jön a baba. Bevittek, lefektettek és lekötöttek. Majd a doktornőnek szóltak, hogy doktornő, segítsen, jön a baba, amire a válasz ez volt:

Ekkor még nagyobb volt a fájdalom, és a szülésznő, aki egyedül segített, próbált nyugtató szavakat mondani, valamit segíteni, hogy meg tudjam szülni a már halott gyermekemet. Szóval nehezen, de sikerült. A nővér megmutatta gyönyörű gyermekemet.

Sajnos alig láthattam, és a fájdalom nagyobb volt, mint a szülés. Tudtam, hogy soha többé nem látom őt. A doktor úr másnap azt mondta, „Gratulálok.” Megkérdeztem tőle: Miért, doktor úr?

A válasza ez volt:

Sírva fakadtam, és mondtam:

Ami a legrosszabb volt emellett, hogy írtam egy levelet a kisfiamnak, amit eltettem. Azt mondták, nem adják ki kórházból, és mikor kiengedtek, azt mondták – hirtelen meg is lepődtem –

Szóval el kellett temetnem a kicsikém. És mikor a búcsúztató jött, eszembe jutott, hogy írtam neki egy levelet. Amit mikor meghallották, mindenki sírva fakadt. Az én levelemre lett eltemetve a kicsi kisfiam, akit annyira vártam.

M.