Továbbra is kórházban voltam, mintha ott laktam volna, már családtag voltam szinte. Reggel, mint minden nap, jött a nővér szívhangot nézni. Nem találta. Nst vizsgálat, hátha van valami mozgás, de csak egy rúgás és semmi más. Hirtelen a nővérek szó szerint leszaggatták rólam a hálóingem, köntöst, mindent, és csak azt vettem észre, hogy a szülőszobán vagyok és vizsgálnak, egyik orvos a másik arcát nézte.
Ultrahangvizsgálat következett, ami semmi mást nem mutatott, csak egy sötét képet. Emlékszem, a doktornő a doktor úrra nézett, hogy ki mondja a rossz hírt. A doktornő kiment könnyes szemmel, majd a doktor úr halk szavakkal:
„Sajnálom, hölgyem, a kicsi elhalálozott.”
Ahogy feküdtem az ultrahang mellett, le voltam fagyva, és néztem magam elé, mert nem tudtam elhinni. Majd hívtam a szüleimet, a páromat és a testvéreimet, akik segítségemre siettek. Persze pár órán belül haza is küldték őket azzal az indokkal, hogy a baba nem lesz meg estére.
Injekciókat adtak, amitől rám jött a fájás és a szülés. Majd mikor mindenki hazament, beleértve a volt páromat is (este 11 körül volt), nagyon erős fájdalmat éreztem. Soha nem fogom elfelejteni. Fájt, hogy nem lesz velem, fájt, hogy nem látom, és fájt maga a szülési fájdalom is.
Szóval egyedül maradtam, senki még csak be sem nézett rám. Járkáltam körbe-körbe a szobában, haraptam a kezem a fájdalom miatt, de egy kis hang sem jött ki. Majd egy óra előtt kimentem a mosdóba, észrevettem, hogy valamit megfogtam és csak vérzek.
Kiszaladtam, szóltam, hogy jön a baba. Bevittek, lefektettek és lekötöttek. Majd a doktornőnek szóltak, hogy doktornő, segítsen, jön a baba, amire a válasz ez volt:
„Én már nem csinálok semmit, bemosakodtam.”
Ekkor még nagyobb volt a fájdalom, és a szülésznő, aki egyedül segített, próbált nyugtató szavakat mondani, valamit segíteni, hogy meg tudjam szülni a már halott gyermekemet. Szóval nehezen, de sikerült. A nővér megmutatta gyönyörű gyermekemet.
Sajnos alig láthattam, és a fájdalom nagyobb volt, mint a szülés. Tudtam, hogy soha többé nem látom őt. A doktor úr másnap azt mondta, „Gratulálok.” Megkérdeztem tőle: Miért, doktor úr?
A válasza ez volt:
„Maga három nő fájdalmát érezte, miközben megszülte halott gyermekét.”
Sírva fakadtam, és mondtam:
„Bár a szülés miatt sírtam volna most, nem azért, mert annyi fájdalom lett a lelkemben.”
Ami a legrosszabb volt emellett, hogy írtam egy levelet a kisfiamnak, amit eltettem. Azt mondták, nem adják ki kórházból, és mikor kiengedtek, azt mondták – hirtelen meg is lepődtem –
„Asszonyom, a kicsinek ruhát kellene behozni, és a temetkezési vállalatot kiküldeni.”
Szóval el kellett temetnem a kicsikém. És mikor a búcsúztató jött, eszembe jutott, hogy írtam neki egy levelet. Amit mikor meghallották, mindenki sírva fakadt. Az én levelemre lett eltemetve a kicsi kisfiam, akit annyira vártam.
M.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.