Borzalmas szülés: a végén már könyörögtem a császárért

Vasárnap volt, pont 39 hetes terhes voltam, mikor azt vettem észre, hogy néha-néha, mikor felállok, pár ml folyadék mintha távozna belőlem. Nem igazán vettem komolyan, tekintettel arra, hogy pár nappal korábban volt már hasonló, pont az esedékes orvoslátogatásomkor, és akkor a dokim megnyugtatott, hogy ez csak a terhesség alatti normál folyás, picit nagyobb mennyiségben. Délután azért már kezdtem gyanakodni, hogy valami nem stimmel, mert a folyás nem maradt abba, ezért elküldtem a férjemet magzatvíz-szivárgási tesztért. Nos, a teszt pozitív lett. Ültünk egymással szemben a férjemmel, én próbáltam rávenni, hogy maradjunk itthon reggelig, ő próbált rávenni, hogy induljunk el - őszintén szólva be voltam ijedve. Aztán vettünk egy nagy levegőt: most vagyunk itthon utoljára ketten. Illetve négyen, mert a két kutyánk is ott ült mellettünk, érezték, hogy valami nem kerek.

Beértünk a kórházba, jött a szokásos ctg, vérnyomásmérés, majd az orvosi vizsgálat. Itt azért még reménykedtem, hogy hazaengednek... tévedtem. Az bizony magzatvíz volt. Ellenben a méhszáj nem volt nyitva, szóval bekövetkezett az első olyan történés, amit nagyon meg akartam úszni azóta, hogy tudtam, ilyen létezik: ballonfelhelyezés. Magán a felhelyezésen meg is voltam lepődve, annyira nem fájt, mint azt vártam. Szépen visszaöltöztem, és követtem a doktornőt ki a váróba a férjemhez.

Szegény férjemnek fogalma sem volt mi történik, egészen addig, míg a dokinéni elő nem kapta a covid-teszteket. Szinte hallottam, ahogy leesik neki a tantusz: innen már tényleg nem ketten megyünk haza. A doktornőt követve beléptünk a szobába, ami egy sima szülőszobából átváltozott az én személyes poklommá, ahova 20 órányi bebocsájtást nyertem. A következő két óra nem volt egy leányálom, de azért elviselhető volt, járkáltam, feküdtem az oldalamon, beszélgettünk a férjemmel, mindezeket pedig meg-megszakította egy-egy fájás - olyan volt, mint egy durvább menstruációs fájdalom.

Majd megérkezett a szülésznő és a doktornő, kivették a ballont, burkot repesztettek, majd méhszájellenőrzés után elhangzottak azok a szavak, amiket szintén soha nem akartam volna hallani: kétujjnyira van csak nyitva a méhszáj, adunk oxitocint. Hát, hölgyeim... én egészen eddig a pontig azt hittem, hogy magas a fájdalomküszöböm. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy bizony a béka segge alatt sincs. Már a beérkezésünk óta hallottam a többi szobából a vajúdó kismamák kiabálását, és hamarosan én is beálltam a sorba. Szerintem a komplett osztályon hallották, hogy üvöltök, olyan hangokat adtam ki, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Szegény férjem végig ott volt, támogatott, fogta a kezem, de nem segített, a várva várta EDA sem hozta meg a hatást, sőt, az első adag oxitocin sem segített semmit, nem tágult semennyit a méhszájam.

Akkor döntöttek úgy, hogy kapok még egy adagot. Azt hiszem, itt sírtam el magam először, azt mondogattam, hogy nem bírom tovább, kérem ne, kérem ne. De nem hatott meg senkit a könyörgésem, a férjemen kívül persze. Innentől már összemosódnak a dolgok, nem emlékszem pontosan mindenre, itt már elvesztem a fájdalomban, a fáradtság is legyőzött, a férjem szerint már félrebeszéltem, nem tartom kizártnak, hogy egyszer-egyszer pár másodpercre az eszméletemet is elvesztettem.

Hosszú, kínkeserves órák teltek el, néha-néha egy orvos vagy szülésznő bejött, és kézzel tágított - ezt se kívánom senkinek, de még az ellenségemnek se. Ekkorra már könyörögtem a császárért, én is, a férjem is, de nem voltak hajlandóak, maximum akkor, ha ez az adag oxi sem segít. Az utolsó egy óra volt az igazán pokoli, arra a bizonyos i-re a pont. Különböző pózokban kellett feküdnöm 4-5 fájás erejéig, és az vitte a prímet, mikor az ágy szélére kellett ülnöm lovaglópózban és előredőlni. Szavak nincsenek, amik leírhatnák azt az érzést...

A következő pár perc szintén kiesett, egyik pillanatban még térdelek az ágyon, a következőben pedig azt veszem észre, hogy megjelent vagy 5-6 ember előttem, elkezdték átalakítani az ágyamat, majd megjelent a látóteremben egy orvos, akinek a hangja segített összpontosítani, hirtelen kitisztult az agyam, és rájöttem: itt a vége, már nincs sok, és vége a borzalomnak és megláthatom a kislányomat. Eredetileg a kitolási szakasztól féltem a legjobban, hogy az majd mennyire fog fájni, ebben is tévedtem: felüdülés volt az addigiakhoz képest.

Hallottam az orvost, ez a mondat belém égett, mert minden nyomás előtt elmondta, és ez hihetetlenül megnyugtatott. Nagyjából 10 nyomás kellett, mire Lili megérkezett, szegénykémnek a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór, de a doki és a szülésznő annyira profin szedte le róla, hogy erről csak a zárójelentésben értesültem, ott helyszínen se én, se a férjem nem érzékelte, hogy bármi probléma lenne. Mikor a férjem és az egyik szülésznő elvitték Lilit lemérni, egy nővérke tisztogatott le, tőle kérdeztem, hogy mi a helyzet a gáttal - vágni kellett egy picit, de abból sem érzékeltem semmit. Az összevarrás sem volt a világ legjobb érzése, de az elmúlt 20 órához képest egy simogatásnak felelt meg.

Szóval hölgyeim, akik még szülés előtt álltok, azt hiszem egyet kívánhatok: az enyémnél gyorsabb szülést!

És egyetlen egy biztató gondolatot tudok mondani, ami ott, a szülőszobán bármit is segíthet: a végén a kezetekben tarthatjátok életetek szerelmét, ezért éri meg és ezért tudjátok végigcsinálni.

Brigi