Az autóban éreztem, hogy nyomnom kell. És nyomtam…

A 38. hétben voltam, türelmetlenül vártuk a harmadik gyerekünk születését. A csomag kész volt, minden elő volt készítve. Pénteki nap volt, az akkor 6 éves kislányomat logopédiára kellett vinnem. Férjem nénjével együtt vittük, sokat segített már az utolsó hetekben, Krisztinát (kislányom) oviba vitte, hazahozta, stb. Én alig jártam, fáradtam, nagy pocival.

A logopédia egy iskolában volt tartva, rengeteg lépcsőt kellett megmászni... Éreztem is, hogy alig tudok már felmenni. Hazafele menet éreztem, mintha szabályszerűen ejteném ki a babát, annyira nyomott... Meg is jegyezte a nénikénk, hogy

Hazaértem, de nem találtam a helyem. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Mondtam is a férjemnek, azt hiszem, ma megszülök. Nem telt el két óra, és elment a magzatvizem. Ahhoz szokva voltam (az előző két szülést figyelembe véve), hogy nagyon hamar tágulok és jönnek a fájdalmak, de nem gondoltam, hogy nem érek el a szülészetre...

A fájdalmak mindjárt kezdődtek is, öltöztem, és közben hívtuk a mentőt (akkor nem volt még autónk). Sajnos azt mondták, nincs szabad mentő, de ahogy tudnak, küldenek.

Mondtam a férjemnek, hogy ez nem lesz jó, mert akkor már 7 percenként jöttek a fájdalmak. Hívtuk az egyik unokatestvért, hamar jött, de akkor már 4 percenként voltak erős fájdalmaim, és mindig éreztem, nyomni tudnék...

Alig tudtam lemenni a lépcsőkön, beülni az autóba. Az úton olyan erős fájdalmaim voltak, hogy ordítani tudtam, kiáltottam, hogy muszáj nyomjak... és nyomtam. A férjem bepánikolt, mondta, bírjam ki. Még egy fájdalom... még egyszer nyomtam. És akkor éreztem a fejét... nagyon megijedtem.

Percek alatt odaértünk a kórházhoz, futottak ki, alig tudtak kiszedni az autóból, kiáltottam sírva:

Nagyon féltem...

A sürgősségi osztályra vittek, az intenzívre jobban mondva... Az asztalra segítettek, egyet nyomtam és kint volt a baba...De nem csinált semmit... nem sírt… nem lélegzett...

Csak annyit hallottam:

és láttam, hogy körbevették az orvosok. Aztán behunytam a szemem és Istennel beszélgettem, kértem, hogy nehogy elvegye tőlem...

A percek óráknak tűntek. Aztán meghallottam a legszebb sírást. Egy csoda, hogy ma már 8 éves, egészséges kisfiú!

K.