Életem legtragikusabb és legmegalázóbb emléke a szülésem

PUBLIKÁLÁS: 2021. január 30. 06:00

Tizenöt évvel ezelőtt született a kislányom, én akkor 20 éves voltam. Az „apa” a terhesség elején elküldött, két év kapcsolat után. (Mert biztos nem az övé a gyerek, és neki nem kell.) Tehát húszévesen egyedül vészeltem át szüleim házában azt a kegyetlen 9 hónapot, amikor a testi és lelki fájdalom közül nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb. Természetesen elküldtek a munkahelyemről, amit meg is tehettek, mivel nem közvetlen alkalmazott voltam, hanem diákmunkás. Pénz nélkül, társ nélkül, húszévesen. Akkor már divatba jött a fFcebook, aminek a kezdőoldala tele volt bulis fotókkal, balatoni nyaralással, a barátaim mind együtt, én otthon egyedül, terhesen, magányosan. Még testvérem sincs, hogy esetleg vele beszélgettem volna. Valahogy nem tudtam örülni a kislánynak. Egyáltalán nem. Ez így nincs jól, ennek egy csodás időszaknak kellene lennie, de mégsem az. Nem erre vágytam, hogy egyedülálló anya lesz belőlem ennyi idősen. Na, ugorjunk. Egyik nap elfolyt a magzatvizem. Mentőt hívtunk. Útközben mondta a mentős, ne ijedjek meg, nincs baj, de benyomja a szirénát, hogy előbb beérjünk. Ahogy a kórházba értünk, már vártak ránk. Saját lábamon mentem be, közben még mindig folyt a víz. Az ápolónők egymás között beszéltek rólam, amit persze hallottam, is és ezzel ők is tisztában voltak.

Bezzeganya

A szerző cikkei

„Minek kellett szirénázó mentő, pakoltass le vele, majd megyek.”

(- nevetve -)

Látták, hogy fiatal vagyok (egyébként simán kinéztem 16-nak), édesanyámmal ketten mentünk, sehol az apa. Meg is voltam bélyegezve emiatt.

A szülésem életem legtragikusabb, legmegalázóbb és legrosszabb emléke.

Konkrétan emberszámba se vettek, hagytak órákig szenvedni, senkit nem engedtek be hozzám, ctg-re kötöttek, a hátamra fektettek és ott hagytak. Órákra. De még egy ápolónő se nézett be hozzám. Kb. 3 óra telt el, mire végre megvizsgált valaki, hogyan is állunk.

Jött anyukám beöltözve, arra nem emlékszem, hogy az oxitocint előtte vagy utána kaptam, de az biztos, hogy a falat tudtam volna kaparni tőle.

Nem kérdezték, kérek-e érzéstelenítőt. Nem kérdezték, hogy vagyok, kell-e hánynom esetleg.
Itt egy kis rész kimaradt, a kézzel tágításra emlékszem, majd mikor éppen NEM VOLT FÁJÁS, egy nagy vágásra.

Na, én esküszöm, azt hittem, ott halok meg. Volt pár másodperc, mikor nem fájt semmi, erre gondol egyet és vág. (Azt hozzátenném, évekig abban a hitben éltem, hogy ez így a normális, mindenkinél így megy. Majd bejöttek a képbe a baba-mama csoportok, ahol értesültem róla, hogy ennek nem így kellett volna lezajlania.)

Az egész szülés alatt nem szólt hozzám anyukámon kívül senki. Meglett a baba, kb. egy percre odaadták és vitték is.
Kaptam egy (gondolom) fájdalomcsillapító injekciót, na, de ezt úgy kell elképzelni, hogy a szúrás és az első öltés között nem telt el tíz másodperc sem. Éreztem minden egyes szúrást. Esküszöm nektek bármire, a sintér módon végzett vágása és varrása ezerszer jobban fájt, mint az összehúzódások.

Kész lett, kimentek. Otthagytak két órára egyedül. Annyit mondtak, ne keljek fel. Anyukámat már a babával együtt küldték ki, megmutatták a rokonoknak, de vissza már senki nem jöhetett. A babát sem hozták vissza.

Emlékszem rá, hogy nagyon szomjas voltam, órák óta nem ihattam semmit. Kiszáradt a szám, görcsölt a lábam, a saját véremben feküdtem két órát. Végre átvittek az osztályra. Alig vártam, hogy hazamehessünk. Borzasztó, kegyetlen élmény volt az egész.

Talán ha picit idősebb lettem volna, vagy legalább idősebbnek néztem volna ki, vagy van velem egy férfi, emberszámba vettek volna. Így csak egy taknyos gyerek voltam nekik, akit valaki teherbe ejtett, majd egyedül hagyta.

Azt mondják, sok idő után a rossz emlék is megszépül. Hát ez nem szépült meg ennyi idő után sem.
Azóta szerencsére helyreállt az életem, férjem van, és született egy kisfiam. Nagyon féltem a szüléstől, de nagyon szerettünk volna egy közös babát is.

A második szülés csodálatos volt. Elmeséltem a rossz emléket a gátmetszésről, kértem, ha lehet, hagyjuk ki. Figyeltek rám, nem vágtak, nem varrtak, beszéltek hozzám. Én azóta sem a szüléstől félek, hanem a kórházi dolgozóktól! Hisz rajtuk múlik egy anya sorsa a szülés közben.

K.