Két doki passzírozta a hasam, elájultam a kitoláskor

Hazajöttem, főztem, mostam, teregettem. Elmentem a boltba, hogy vegyek valamit a férjemnek Valentin-napra. Hazajött a férjem 3.45-kor. Odaadtuk az ajándékot és leültünk az asztalhoz, megbeszéltük, hogy meglátogatjuk a szüleinket.

Hallottam egy pukkanást, felpattantam, folyt a magzatvíz. Úgy megijedtem, remegtem. Oké. Hívd a mentőket, én zuhanyozok. Elmentem felöltözni, de még egy adag foly. Kezdtem elölről. Kiértek a mentők. Indulás. Semmi fájásom nem volt.

Beértünk. Épp műszakváltás volt, úgyhogy nagyon örültek nekem. Ennek hangot is adtak. Kötöttek be oxitocint. Kb. három próbálkozás után sikerült is a kedves nővérnek. 5 körül már éreztem, hogy kezdődik. Hívták a dokimat. Beért, meglepődött ő is, hiszen reggel voltam nála. Majd odabökte, hogy reggel nem ezt beszéltük meg. Megvizsgált. Ó, nem lesz baba, csak éjfél után. Oké.

6 óra felé már eléggé éreztem. Kaptam kúpot, és mondták, hogy zuhanyozzak le. Oké. Kimentem a szüleimhez meg a férjemhez a folyosóra. Onnan már görnyedve mentem vissza. Megvizsgált a szülésznő, és azonnal hívta vissza a dokit, már 4 ujjnyi voltam. Jöttek a fájások. Szuszogjak, majd mondják, hogy mikor nyomhatok. Oké, mehet, már látják a fejét. Ez így ment, nem tudom, meddig.

Azt mondták, nem jól nyomok, nem használom ki a fájás hosszát. Hiába mondtam, hogy háton fekve így nagyon rossz. Így nem lesz jó. Este 8 körül már szinte semmi erőm nem volt. Kiültettek az ágy végére, hogy lógjon le a fenekem, kapaszkodjak a lábtartóba és nyomjak, ha jön a fájás. Itt már eléggé elfáradtam, és mondtam a magamét. Erre beszóltak, hogy ne kiabáljak. Persze mindenki otthagyott. Így se volt jó. Akkor fogjam a térdeimet, húzzam fel és úgy. De el sem értem a térdeimet, nagyon nagy volt a hasam, és hosszan feküdt a babám, a feneke a gyomromban volt szinte.

Na, akkor behívtak két másik dokit, akik segítettek nyomni. Könyökkel passzírozták a hasam. Semmi. Elájultam. Kaptam oxigént. Úgy éreztem magam, mint akit szétszakítanak. A szülésznő húzta a lábam oldalra, nem tudom, miért. Ezek rajtam feküdtek már. Még egy próba, ha nem, császármetszés, nagy a baba, én meg 150 cm.

A doki az mondta, most mindenki adjon bele mindent. A szülésznő a lábamnál, két doki négy alkarral passzírozta a hasam, én nyomtam. Szinte kirobbant a kisbabám 20.45-kor. Nem hallottam felsírni. Elájultam. Pedig annyira vártam! Amikor kaptam oxigént és magamhoz tértem, odarakták rám. Olyan gyönyörű volt! A méhlepényt csak kihúzták belőlem, nyomni sem kellett. Állítólag volt gátmetszés is, engem senki nem tájékoztatott semmiről, ennek következményeként tovább repedtem, szakadtam.

Az aranyórát úgy töltöttük el, hogy a falat kapartam a mellkasomon a kisbabámmal. Negyvenöt percig varrt össze a doki. Majd közölte, hogy összevarrt valamit valamivel, és újrakezdi. Nem tudom, a ballon vagy a vákuum esetleg segített volna-e. Azt sem értem, hogy fájdalomcsillapítót miért nem kaptam. Erre már soha nem kapok választ.

A felépülés nem volt egyszerű, és nagyon hosszú volt. Rossz dokit választottam. Miután összevarrt, le kellett zuhanyoznom. Mondtam a szülésznőnek, hogy kimegyek a férjemhez és a szüleimhez. Azt mondta, nem szabad, nincs tolókocsi. Mondtam, nem érdekel, kimegyek. Amikor kiértem, a szeretteim úgy néztek rám… Az egész testem kék-lila színben pompázott. Mindkét szemem bevérzett. A doki jött megpaskolta a vállam és odabökte, hogy

Időbe telt, mire feldolgoztam mindezt. A gyönyörű kisfiamért újra tenném. Szebb szülésélményt nektek.

D.