Másnap reggel úgyis mennem kell ctg-re meg ultrahangra. Másnap a ctg rendben is volt, aztán az ultrahangon észrevette a doki, hogy kevés a magzatvíz, mire én mondtam, hogy mellesleg valami folyt az éjszaka, de még most is. Megis vizsgált azonnal. Aztán megállapította, hogy ez bizony magzatvíz-szivárgás.
Fájdalmaim nem voltak, semmit nem éreztem.
Beutalt az kórházba ahol már ismertek, mert kétszer nagyon rám ijesztett a kisasszony, és nem éreztem a mocorgását, épp ezért botrányosan fogadtak, hisz ez is biztos vaklárma.
Nem tévedtek. Megvizsgáltak, egy bő ujjnyira nyitva, de a nyákdugó a helyén, minden rendben, de így már haza nem mertek engedni.
Befektettek, majd a harmadik nap hajnali kettőkor görcsölgettem. Nem tűntek túl veszélyesnek a görcsök, és már szégyelltem odamenni a szülőszobára, nehogy kiutáljanak. Hajnali négykor már rendszeresek ezek a görcsöcskék, de nem túlzottan fájtak.
Riasztottam édesanyámat, mire ő úgy bepánikolt, hogy az éjszaka közepén beszaladt (ezt se vették jó néven). Nem tudtam, mit kéne éreznem, de azt tudtam, hogy a szülési fájdalmak ennél biztosan rosszabbak. Ekkor voltak hatperces fájásaim.
Szóltunk egy nővérnek, mire ő megnyomkodta a hasamat, és megállapította, ezek bizony csak jóslók, hiába rendszeresek.
Így telt az egész éjszaka. Másnap 4 körül kezdtek igazán fájni, 4 perces fájásoknál járunk. A kórterem-társaim könyörögtek, menjek már, szóljak valakinek. Bementem, a szülésznő és az orvos kinevetett, mire a szülésznő megjegyzi, ha majd fáj is, akkor menjek vissza! Meg azért azt is megjegyezte, ha ennyire aggódok a gyerekért, minek dohányzom.
Na erre kiakadtam.
- Mégis ki dohányzik??!!
- Hát nem jár le a cigisekkel?
- Nem! Hét évig szívtam, de a terhesség alatt letettem!
Nem mondott semmit...
Visszamentem a kórterembe. Majd 6 körül éreztem valami repedést, szakadást, pattogást a méhemben. Sajnos betét volt bent, mert már két napja nagyon véreztem, így nem láttam, hogy folyt-e ki valami. Még egy fél órát szenvedtem, majd a szobatársaim nyüstölésére bementem a szülőszobára.
Hoppá, elfolyt a magzatvíz kétujjnyira nyitva, beindult a dolog.
Szóltam a családnak, akik azt hitték ebből sem lesz semmi.
Eredetileg édesanyámmal szültem volna, ő nyújtotta volna a legnagyobb támaszt, de nem ért be, így nagyika volt mellettem.
Vérhígítót szedek, így a fájdalomcsillapítás, főleg az EDA ki van zárva...
Este hét óra körül jött egy doki, megvizsgált fájás közben, majd felnéz: ennyik a fájások?! Fel tudtam volna rúgni... De mielőtt megszólalhattam volna, jött a következő. Elment műteni, mert még nem mostanság lesz baba, gondolta ő...
19:30 körül senki körülöttem, csak a nagyi. Orvos sehol!
Jön a szülésznő, aki megállapítja, hogy tíz centire (4ujj) van nyitva a méhszáj, aztán megkérdezte, van-e már inger.
Ugyan milyen inger? Semmi nincs, csak érzem, hogy jön! Szaladt, hozott egy rezidenst. Mire megjött, éreztem, a kislány már nagyon közel van. Jön a kitolási szakasz, a nagyi azt gondolta az lesz a legfontosabb dolga, hogy a lepedőszerűséget, amit a lábamra terítettek, igazgassa, mire én rákiabáltam: HAGYJAD MÁR!
Szegény úgy megijedt, csak annyit tudott mondani: „Jójó, jójó.”
Összegyűjtöttem minden erőm, pár nyomás sikítás után meglett az én kis hercegnőm 2020 január 19-én 20:00 órakor 3260 grammal és 51 centivel.
Szülés után benyögték: hát lehet, hogy eltört a fenékcsontja, nagyon ropogott valami. Később rájöttek, mi volt az a hang: szétszakadtam csúnyán. Majd jelezték, a méhlepényt is ki kéne nyomni. Az az utolsó tolófájás nem akart jönni, így kirángatták belőlem, ami nem volt túl kellemes... Aztán összevarrtak. A helyi érzéstelenítés nem hatott...
Na, nem baj, vége mindennek, aki fontos, mind megérkezett.
Jeni
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.