Négy napig nem láthattam koraszülött kisfiamat

35 hetes lettem. December 20-ára kaptam időpontot ctg-re. Voltak aznap is keményedések, de nem zavaróak, eddig is ilyen volt. A ctg-n baba ficánkol szépen, pötyögök a telón, aztán jön a nőgyógyászati vizsgálat. Hoppá, kétujjnyira nyitva a méhszáj, be kell feküdni! Szülőszobán tesznek a gépre, hát bizony vannak összehúzódások. Közbe hívnám apát, aki éjszakás, nincs térereje, felrobbanok... Hívom a sógort, menjen ébreszteni, pakoljon nekem össze, mert szülök! (Hja, azon a hétvégén akartam összepakolni...)

Éhen voltam halva, de se inni, se enni nem lehetett, azt hittem megőrülök. Beleeresztettek a sima szülésbe. Csak lestem, kb. császárra készültem, sokaktól hallottam, ha az első az, a többi is az lesz. Este 6 körül pukkpukkpukk lentről, folyik a víz. Addig csendben tűrtem, onnantól meg vinnyogtam, mint a kerítésbe akadt kutya. Mi lesz még itt??? Szóltam, nyomni kell. Szorítsak, nyomjak, levegő benntart, ezaz, most nyomja, most jön!; és kicsusszant Ákos 19:05-kor. Felüdülés a fájdalmaktól, átjárt az öröm. Megnézem, nem vesz levegőt, de rúgkapál, reagál. Nem volt senki bestresszelve, és valahogy én sem. Egy pici rásegítéssel el is kezdett sírni. Még úgy érezte, jó neki a zsinórból az oxigén.

Elvitték, addig engem rendbe tettek. Picit visszahozták a pocakomra, aztán inkubátor. Aztán el kellett vinni a megyeibe, mert hiába nincs baja, de 35 hét... Ott eltörtem belül. A drága orvos elkérte a telefonomat, és csinált nekem képeket a babómról! Elmondhatatlan, mennyire jólesett a gesztus! Kitoltak a szobába, egyedül voltam. Egy percet se tudtam éjszaka aludni. A négy kórházi napom úgy telt el, hogy telefonálgattam, hogy van a babám, nézegettem azt a pár képet róla, ápolgattam a sebem, meg a hirtelen tejbelövelléstől kínlódgattam.

24-én hazaengedtek, picit voltunk otthon a férjemmel (nagyobbik fiam nagyizott), „felvettem” a karácsonyfa-illatot (ketten feldíszítették), aztán indultunk a közel 100 km-re levő megyeibe Ákoshoz. Első utunk megnézni vezetett őt. Csodás volt látni! Hiszen négy napig nélküle... Veszedelmes volt, féltem, hogy elvész valami, valami a kapcsolatunkból, amit sose szerezhetek meg már.

Elhelyeztek az anyaszállón. Kis szoba négy ággyal, szekrénykék, penészszagú lefolyó a csapnál, és egy darab konnektor, ami nem működött. Remek. Folyosón egy közös zuhany plusz vécé, hemzsegett a csikkektől.. És ha ez nem lenne elég, annyira együgyűek voltunk, hogy SEMMI kaját nem hoztunk nekem (másnap keresztapámék elláttak). Az egészet egy büntetőtábornak éreztem, ahol jóviseletért láthatom majd háromóránként a fiamat. Karácsony itt, messze mindenkitől, magamban. Gyűlöltem. Bőgtem. Férjemet megkértem, miattam ne maradjanak ki a családjaink karácsonyozásából. Felhívtak mindkét helyről kicsit beszélni a többiekkel, de abban a lelkiállapotban csak sírni volt kedvem az egésztől.

A kis manóm kárpótolt a lelki fájdalmakért. Első alkalomtól szuperül szopizott, és a hangom is megnyugtatta. Talán mégse veszett el semmi. 27-én kicsit könyörgősre véve, és mert a fiam szépen gyarapodott, sárgasága is elmúlt, hazajöhettünk.

K-né

Koraszülött babákról itt olvashatsz:

Fogalmunk nem volt, mivel jár, ha koraszülött a babánk

A koraszülés után mindketten az intenzívre kerültünk

35 napig lélegeztették koraszülött fiamat