Háromszor rémisztettek halálra a terhesség alatt

2019 január 1. Diétára fel! Elkezdek azon dolgozni, hogy ami még az akkor kétéves kisfiam után rajtam maradt (10 kg) szépen leadjam, hiszen már fontolgatjuk a kistesót is. Eltelik egy hét, aztán még egy, de valahogy nem igazán fogyok, a közérzetem is rossz, és folyamatosan hányingerem van. Teljesen egyértelmű, hogy ez a diéta nem a legmegfelelőbb, amit választottam. Kezdek egy újat. Még egy hét. Egyik reggel arra ébredek, hogy igaz, még nincs itt az ideje, de hamarabb megjött... Ám legyen, biztos a diéta. Annyira álmos vagyok, az ágyból sem bírok kikelni, fáj minden mozdulat. Anyát hívom, jöjjön át, mert nem tudom ellátni a kétévesem. Másnap irány a doki. Elmegyek, megfáztam semmi gond. Feküdjek, amennyit tudok. Még egy hét eltelik, a hányinger is elmúlóban. Kezdek visszatérni! Mehet minden a régiek szerint.

Egyik hajnalban aztán rám tör valami igazán büdös, a konyhából a folyosón át a hálószobáig. Megyek ki, és megpillantok egy kis darab hagymát a pulton. Megvagy! Kidobom, nyugtázom, hogy végre aludhatok. Mire a férjem közbeszól: te tuti terhes vagy! Ki, én? Biztos nem! Hisz még a nagyot is szoptatom, alig voltunk együtt azóta, hogy elhatároztuk, mehet a második gyerkőc menet! Diétázok is - kizárt! Azért másnap csak hazaállít egy teszttel. Nem hiszek a szememnek, két csík, de valami eszméletlen vadul virít! (A kisfiunkra nagyon sokat vártunk.) Rohanok, hogy elújságoljam a férjemnek. Mondja, hogy máris hívjam a nőgyógyászt és kérjek holnapra időpontot. Valahogy vonakodtam tőle, mert ahogy én számoltam, maximum kéthetes lehet - tehát úgyis elküld, hogy jöjjünk vissza nagyjából egy hónap múlva. (Meg azért is, mert rettegtem attól, hogy már nem fog ott látni semmit). Nagy noszogatás árán mégiscsak bejelentkeztem a következő hétre.

Már az ultrahangszobában ülünk, és ahogy vizsgálnak egyszer csak valami szapora, ismerős „zaj” hallatszik a gépből... Dobog a szíve! Az nem lehet, gondolom magamban (menstruáltam is (?), maximum kéthetes lehet, lejátszódik egy villanás alatt minden a fejemben, a sok rosszullét, a vérzés, az egész szürreális. Majd pár pillanat múlva kiderül, hogy a 11. hét küszöbén várakozik odabenn a kislányunk, hogy végre vegyük észre őt! Teljes sokk, boldogág, könnyek! Jöhet a 12. heti genetikai vizsgálat, minden rendben. Többet rosszul sem voltam, nem is véreztem. Teljesen olyan, mintha ő csak tudatni akarta volna velem, hogy már itt van...

Beköszönt a 16. hét, de 17 és feledik lett belőle, mert a doki szabadságon volt, máshova pedig nem akartam menni.

Minden rendben a babával, kicsike ugyan, de majd felszedi a súlyát. Aztán ahogy a köldökzsinórhoz érünk, csend lesz. Kezdek nyugtalan lenni, jön az utasítás, forduljak kicsit másként. Sejtem, hogy valami nem lesz rendben. Majd hirtelen jön a rideg valóság, és minden félelmem valósággá válik. Három ér helyett csak kettő van a köldökzsinórban. Nem feltétlen kell, hogy rosszat jelentsen, de utalhat genetikai betegségre is. Közli az orvos. Megsemmisültünk. Fel sem fogom, mi történik, de már a kezemben lobog a kórházi beutaló magzatvíz-mintavételre. Így a 18. héten kicsit lesokkol. könnyeimmel küzdve indulunk haza.

Attól a naptól kezdve egyik éjszaka sem aludtam. Sürget az idő, így már a következő hétre be is jelentkezhetek. Rettegtem a beavatkozástól, az eredménytől és minden következménytől. A beavatkozás mint olyan, annyira gyorsan zajlott, hogy teljesen komolyan mondom, észre sem vettem és készen is volt. A Baba végigaludta. Megkönnyebbültem. Az ezt követő 5 napban 0-24-ben volt mellettem valaki, és csak a mosdószükséglet miatt keltem fel. Lehet, kicsit túlgondoltuk, de biztosra akartunk menni, és 0,1% esélyt se akartam adni, hogy megrepedjen a burok és elmenjen a baba. Jött a másfél hetes várakozás (mivel beleesett húsvét), majdnem két hét lett. Ezt a két hetet nem emlékszem, hogy éltem túl, de úgy gondolom csak a kisfiam adott erőt.

Április 30. Mivel költöztünk, aznap jött a festő befejezni a falakat, és már csak a kislányom szobája állt fehéren. Legyen rózsaszín? Vagy hagyjuk ezt a szobát? Döntöttem! Rózsaszínű lesz! Annyira megterhelt lelkileg, hogy elvittem a kutyusokat egy jó nagyot sétálni - fejet szellőztetni. Hazafele jövet megcsörren a telefon (persze én minden egyes nap telefonáltam, hogy mi van már) - a lelet negatív, a baba egészséges! Nem bírtam megszólalni, csak zokogtunk az asszisztenssel a vonalban. Végre vége! Most már élvezhetem a babavárást!

A 21-22. hét között bemegyek a leletekért a kórházba, de csak úgy adják ki, ha csinálnak egy ellenőrző ultrahangot. Persze, nyugodtan, úgy is minden rendben. Teljesen magabiztosan fekszem, mikor egyszer csak megszólal a vizsgáló orvos (nem a saját orvosom, mert én magánrendelésre jártam), hogy az egyik agykamra nagyon eltér a másiktól. Fel sem fogom, amit mond, egyszerűen nem értem, ordítok belül. Tovább nézi, de még mindig a duplájának méri. Összetörök ismét. Mi jön még? Miért? Azzal a lendülettel be is utalnak vérvételre toxoplazmózis és citomegalovírus gyanújával.

Másnap rohanok a saját dokimhoz, hogy vizsgáljon meg. Ugyan ő is látja az eltérést, de mind a két kamra a határon belül van, nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget. Viszont ami újonnan kiderül, hogy a kicsi szívén reflektál valami, visszaverődik az ultrahang fénye - nem tudják, mi az. Nem tudom, mit kéne még elbírnom... Ismét azon kapom magam, hogy egy magzati szívultrahang beutalóval ácsorgok a kezemben, közben eszembe jut, hogy két hetet kell várnom a vérvétel eredményekre is, ami az agykamra nagyobbodás miatt kellett...

Újabb két hét várakozás. Merthogy hamarabb nem kaptam időpontot a szívultrahangra. A 24. héten aztán kiderül, hogy a szívecskéje teljesen rendben van, majd a 25-en, hogy a két vírusra való szűrés is negatív. El sem hiszem, hogy végre vége, és a 26. héttől végre boldog kismama lehetek. Következő ultrahang - (gyakrabban kellett járnom innentől kezdve) végre minden rendben, végre „csak” pici a baba, lehet, nem kap elég „élelmet”, nem igazán gyarapodik a súlya. Ha így megy tovább, ki kell őt venni, hogy akkor kint „hízzon”. Megint nem akarom elhinni, hogy újabb feladat jön. De nem adjuk fel, mi ketten a kislányommal igazi túlélők vagyunk, és igenis meg fog „hízni” odabenn.

Egyszer csak (a mai napig nem derült ki, miért) elkezdett gyarapodni a súlya, még és még és még... (Hiszek az Isteni gondviselésben.) Eltelik a 38. hét, a 39. is, mindenki teljesen jól van, majd a 40+2-n (természetes úton) megszületik Léna a maga „kis“ 3910 grammjával és 53 centijével. Teljesen egészségesen! Maga a szülés sem ment egyszerűen, mert beszorult a szülőcsatornába, hosszú, kínkeserves szenvedés után aztán nagy nehezen kibújt. Pici lány, te egy igazi hős vagy, a mi hősünk!

Végre otthon - de várt még ránk egy kötelező szív- és koponya ultrahang. Ismét rettegés költözött a szívembe. De minden rendben volt. Azóta lassan 5 hónapos, csodaszép, állandóan mosolygó, nyugodt kiegyensúlyozott kislánnyá cseperedett. Sokat tanultam róla, tőle, vele ezen a hosszú, végeláthatatlan úton, de bíztunk egymásban... nem hiába engem választott anyukájának... és a többieket a családjának...

L.