Rá akart beszélni a doki, hogy vetessem el az ikreket

Mindig azt mondtam, hogy én 25 évesen szeretnék anyuka lenni. Ez az álmom valóra vált. Várandós lettem. Az első ultrahangon kiderült: ikrekkel. Választottam orvost magamnak a városban, ahol élek, de mivel cukorbeteg vagyok, az első húsz hétben egy nagyobb városba is át kellett járjak gondozásra. Az ottani orvos kitartóan rá akart beszélni, hogy vetessem el a babákat, mert nagyon kockázatos a terhességem. De kiálltam a gyermekeimért, és a teljesen egészséges magzatokat megtartottam.

Egy napon elment a nyákdugó, pont előtte pár nappal néztem utána a neten és biztos voltam benne, hogy az volt. Első babák lesznek, minden új élmény a terhességgel kapcsolatban, ezért olvasgattam minden dolognak utána.

Mivel egy kisvárosban lakunk, és nincsenek ennyire felkészülve az ennyire koraszülöttekre (és mint cukorbeteg a babák érdekében legjobb lenne klinikán szülni), lebeszélte a legközelebbi klinikával az orvosom, hogy érkezem. De annyira "mázlim" volt, hogy ott éppen az ottani PIC zárva volt, és ráadásul annál a dokinál kellett volna szüljek, aki azt akarta, hogy vetessem el a fiúkat. Így a legjobbnak a megyei kórházat láttam. Nem klinika, de nagyon jókat hallani róla. Átvittek mentővel. Egyedül. Nagyon egyedül éreztem magam. A szeretteimtől távol...

Rettenetes volt. Két napot töltöttem a megyei kórház nőgyógyászati osztályán, mert a második nap este elfolyt a magzatvíz. Leküldtek a szülészetre, ott megnézett a szülésznő: nincsen semmi magzatvíz-folyás, menjek vissza aludni.
Annyira kétségbe voltam esve, hogy annyit kibuliztam, legalább nst-re rakjanak fel, hogy tudjam, a babákkal minden rendben van.

Amint felfeküdtem az ágyra, a másik baba burka is megrepedt, és elárasztottam az ágyat. Na, innen már nem megy sehova, kedvesem. Hangzott a szülésznő szájából. Jött egy ügyeletes fiatal dokinő, megnézett. Az nst mutatta a fájásokat, de én semmit sem éreztem. Csak azt éreztem, hogy egyedül vagyok a páromtol 50 km-re, és nemsokára lesz két kisfiam. Nagyon féltem. Nem tudtam, mire számitsak.

A doktornő közölte, hogy majd valamikor reggel szülök (csodálkoztam, mert addig nekem mindenki azt mondta, hogy nem lehet természetes úton szülni. Császárra készüljek.), addig azon az ágyon fogok pihenni nst-re kötve. Oké.

Írtam a páromnak egy sms-t (mert már este 11 volt), hogy reggel császár. Amúgy is jött volna át látogatni, de így már nem csak engem láthat. Ahogy leraktam a telefont, jött a doktor Úr, akivel az otthoni orvosom konzultált az érkezésemről, és mondta, hogy akkor keszüljek fel a nagy találkozás, mert megyünk császárral szülni. Akkor valamelyest megnyugodtam, hogy jó kezekben vagyok. Nem lesz itt semmi probléma.

Akkor már azon aggódtam, hogy egy napon szülessenek a fiúk, mert már közeledett az éjfél. És felpörögtek az esemènyek. Jöttek, és már toltak is a műtőbe, beadták a gerinc-érzéstelenítőt. Rengetegen voltak, mindenki nagyon kedves volt. Viccelődtek hogy akkor rakjam fel a lábam, persze nem tudtam, mert lezsibbadt, de örültem hogy ilyen jó ott a hangulat. Addig a pontig nem is gondoltam rá, hogy mennyire egyedül vagyok, míg meg nem kérdezték, hogy a párom kint vár? És akkor belém nyilallt... A párom nem is TUDTA, hogy mi is történik velem, félek, sőt, rettegek. Oké, hogy nem jöhetett volna be a műtőbe, de a tudat,, hogy kint vár, az is segített volna.

És elérkezett a vágás. A doki megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha hosszanti vágásom lenne. Mit szólnék? Semmit, úgysem járok strandra. Nyugodtan - válaszoltam. Így biztonságosabban ki tudta venni a fiamat, és nekem ez volt a legfontosabb.

És egyszer csak felsirt az első babám. Csodás hang volt ez nekem. Megmutatták egy pillanatra, és már vitték is, egy csapat felkészült csodás koraszülött orvos várta a babáimat. Egy perc múlva a másik kisfiú is megérkezett. De mindkettőt csak egy pillanatra láthattam. És elvitték őket városon belül egy másik intézménybe.

Engem összevarrtak és leszedáltak. Annyi volt bennem, hogy felhívtam, a páromat hogy apuka lett. Ekkor már hajnal 1 volt. Így a 32.hètre Erik 2330g és 43cm, Norman 2250g és 47cm megérkeztek. Makkegészségesen.

A legnagyobb fájdalmam a mai napig, hogy csak a harmadik napon láthattam a babákat. És a negyedik napon vehettem kezembe a saját gyermekeimet. De nekik így volt a legbiztonságosabb. Két hét kórházi lét után már haza is mehettünk.

T.