Ez a dolgunk negyven és ötven között

14 éves koromban az én komolyzene-rajongó anyukám komolyan kilépett a komfortzónájából, amikor elkísért a Guns n’ Roses koncertjére a Népstadionba. Végig szakadt az eső, én végigsikoltoztam a koncertet, és amikor Axl belecsapott a zongorán a November Rainbe, egy gyönyörű villám hasította ketté az eget. Most őszintén, mi kellhet még egy rajongó tininek?

A zenekar tagjai azt se tudták, melyik országban vannak, annyira be voltak állva, 8 helyett 10-kor kezdődött a koncert, mert Axl éppen elhitte magáról, hogy neki mindent szabad, de azért elvernyákolta a Tavaszi szél egy paródiáját.

Aztán hosszú agónia, szétesés, függőségből ki-be, új zenekarok, én meg elvesztettem a fonalat, hallgattam továbbra is a klasszikus Appetite-ot. Rémülten láttam Axl teljes szétcsúszását, és örültem a Velvet Revolvernek. A Guns tagjai hasították a negyvenes éveiket, én a harmincasokat. Egyiknek házasság, másiknak válás, egyiknek gyerek, másiknak új élet. Nekem házasság, gyerek, szakmai fejlődés, önmagam megtalálása.

Most 40 évesen újra Guns n’ Roses koncerten vagyok, anyukám helyett a férjemmel, zeneileg mindkettőnk komfortzónáján belül. A srácok sem olyan hamvasak, mint 1992-ben, de legalább tudják, hol vannak. Duff van messze a legjobb állapotban, látszik rajta a sport és a tudatos életmód. Slashnek olyan ráncos és kerek pocakja van, mint E.T.-nek, de a cilinder még fejenálláskor sem esik le. Axl plasztikával próbálta eltüntetni az alkohol nyomait az arcáról, csekély sikerrel, de még mindig jobb, mint a beültetett hajfonatok 10 éve. A hangját érezhetően pihenteti néha, de csak azért, hogy a Used To Love Her vagy a Black Hole Sun jobban szóljon. Halálpontosan kezdenek, lenyomják a 3,5 órás koncertet, szórakoztatnak, ahogy az illik. Újra köztünk vannak.

A közönségben leginkább velünk korúak keresik elveszett fiatalságukat. A stadion alkohol- és dohányzásmentes, Slash szájából is csak a pengető lóg ki néha. Kicsit rázzuk a fejünket, kicsit léggitározunk, a doccsukráj tunájt kivételével kicsit elfelejtettük már a dalszövegeket, kicsit fáj már a derekunk az állástól. Új számok persze nincsenek, de nem is ismernénk őket. Negyvenes szülők hozták el kiskamasz gyerekeiket, nézd, apu erre rázta.

Vajon én milyen koncertre fogom elkísérni a lányomat? Megértem-e, hogy ez a zaj/nyekergés/hülyegyerek a rajongása legkomolyabb tárgya, szent és sérthetetlen, és akár a jellemfejlődés egyik állomása? Felforr-e az agyvizem, amikor látom, hogy teliplakátolta a szobáját, és az akkori cellux nyoma is ottmarad-e majd? Remélem, jól megleszünk, ott leszek neki, kísérem, megyek érte, és hagyni is fogja.

Most 40 évesen nézem az ötvenes zenekari tagokat, kamaszkorom plakátszereplőit. Ott a színpadon az elmúlt fiatalság, a lopva érkező öregedés, amit ki így, ki úgy kezel. Eddig vártam a negyvenet, hiszen harminctól olyan szép éveim voltak, mostantól nyilván a még szebbek jönnek. Ott, a koncerten (mikor máskor) döbbentem rá, hogy ez feladat is. Dolgoznom kell az anyaságomon, hogy jobb fej szülője legyek a majdani kamasz gyerekemnek. Tennem kell a testemért, az egészségemért, a család egészségéért, hogy egészben maradjunk. Tennem kell a házasságunkért, a szerelmünkért, tennem kell a dolgomat. A Guns tagjai megjárták a maguk útját és most itt vannak, egészben, profin, a szakmájukban kiválóan.

Talán nekem is valami ilyesmi a dolgom negyven és ötven között: elegánsan válni a saját emlékzenekarommá.

Rozsomákné