„Anya, holnapra kakukkot kell vinni a suliba!”

„Maradt tavalyról... Remélem jó az még idén is, nem szagoljuk meg, mert a végén lehet, kiderül, hogy már rég megpimpósodott vagy már tavaly és tavalyelőtt is azt hittük rá, hogy csak tavalyi.”

„Holnapra, 14-re kérünk kokárdát, mert kimegyünk a Petőfi-szoborhoz.”

„Egy gyereknél nem tudom, milyen lehet, de háromnál már érzek egy kis nyomást a mellkasomban emiatt... Egyébként én egy sima úszásnapot is elfelejtek, nemhogy egyik napról a másikra prezentálni hasonló dolgokat.”

„Javaslom az intézményi karácsonyfa kifújt tojással való díszítését! Amennyiben a Télapó hozná a Nyuszit, akkor két legyet ütnénk egy csapásra...”

„A válasz nem az, hogy honnan vegyek, pláne este nyolc után, hanem hogy hány darab kell és hova kell vinni.”

„Egyszer azzal jött haza a fiam az oviból, hogy másnapra vinni kell kakukkot. Közelebbit nem mondott, hogy most rajzolva, fotózva, márványból faragva, vagy csak úgy frissen befogva a kertekaljáról, de kakukk az kell. A nyomtató épp meghalt, így a legkézenfekvőbb megoldás ugrott. Feltúrtuk a régi újságokat, könyveket, próbáltunk rajzolni, s már az is szóba került, hogy szerzek fegyvert, s lövök egyet valahonnan, amikor a rutinos volt dajka néni anyám megkérdezte: „Mindjárt húsvét... Nem kukót (kifújt tojás) kell vinni?” És a válasz: Ja, de. Csak azt a szót nem tudtam megjegyezni...”