38. héten reggel ctg-re igyekeztünk a férjemmel, amikor behívott az orvosom a vizsgáló melletti szobájába, amit már akkor furcsállottam, hogy közölje, negatív lett a teszt, szülhetek természetes úton. ( Szuupeeer!!! Tudjátok, fejben megtervezve a „tökéletes hangulatos, nyomok egyet, kint a gyerek” filmes szülés.)
Majd ezután jött a hidegzuhany. Hozzátette, hogy ő a hónap végén nyugdíjba megy, és nem vállalja a szülésemet, csak akkor, ha épp dolgozik, és persze ha a hónap végéig meg is szülök. Abban a pillanatban egy világ omlott össze bennem. Nem tudtam, kiabáljak, vagy csendben tűrjek.
Persze mondanom sem kell, a kilenc hónap alatt egyszer nem említette, hogy felhagy orvosi karrierjével. Még szerencse, hogy a biztonság kedvéért egy-két nappal a „nagy” bejelentése előtt lebeszéltem egy szülésznőt. Aki egyébként már akkor furcsállotta, hogy alapból is vállalt az orvos, mivel császárt szokott csak. Ekkor kezdett összeállni a kép.
Csalódottan sétáltunk férjemmel a hatodik emeleten lévő szülőszobára, ahol már vártak ctg vizsgálatra. Leírhatatlan, amit akkor éreztem. Olyan volt, mintha elvesztettem volna egy biztos pontot. Tudtam, ha a választott orvosom ott lesz velem, minden rendben lesz. Életem egyik legmeghatározóbb eseménye előtt álltam, amitől persze nagyon be voltam tojva, ő meg csak így lelép?! Na neeeee.. Hát akkor én meg nem fogok szülni! Persze ezt elég késő lett volna a 38. héten eldönteni..
Ott feküdtem a szülőszobán és próbáltam nyugtatni magam. Ekkor belépett a szülésznőm, akinek ekkor kb. úgy örültem, mintha lottóötöst nyertem volna meg. Gyorsan elmeséltem neki a történteket, de gyanítom, őt nem érte váratlanul. Megbeszéltünk mindent, megnyugtatott, és újra azt éreztem, készen álok a szülésre, amit a ctg rögtön igazolt is, viszont fájások híján jöhettem haza.
Egy nappal a kiírt előtt be kellett feküdnöm, mert estére ötperces fájásokat mértem, és a kicsit sem éreztem aktívnak. Teltek a napok a kórházban és semmi. Oxitocin-terhelés, méhnyaktágító gél, ctg hegyek… Fájdalmas méhszájvizsgálatok és egyre erősödő keményedések, de semmi. Öt orvos vizsgált, de a vélemények nem egyeztek. De nekem csak annak az orvosnak a véleménye járt a fejemben, aki közölte, nem fog kiférni a baba a medencém téraránytalansága miatt.
A 41. hét közepén jártam, amikor betelt az a bizonyos pohár. (Mi vagyok én, valami tesztalany? Nézzük meg, kifér-e a dinnye a kulcslyukon? Jaaa, nem. Bocsi.)
Reggel azonnal megkerestem a még épphogy dolgozó „orvosomat”, és kétségbeesetten panaszoltam, hogy már nagyon rosszul vagyok, de a többi orvos továbbra is csak a csodára vár. Még aznap megvizsgált, és jött az újabb adag gél, mert ez még kell. (Hát nekem ugyan nem… Nevetséges!)
Hozzáteszem, ezen a hétfői reggelen már éreztem, hogy ez valami más. Persze a közelgő frontra is foghattam volna. De teljesen biztos voltam, itt valami kezdődik. Megbeszéltük, ha ettől az adag géltől sem bújik ki, másnap reggel műtő. Megkaptam a gélt, de az ebédet persze már nem. (Hátha jön a gyerek alapon.)
Délutánra már minden fájásnál kapaszkodnom kellett valamibe. Az éjszakát sírással és nyögdécseléssel töltöttem a szobámban. Éjfélkor a szülésznőm közölte, nagyon feszül a magzatburok, de nem tágulok. Aznap már semmit nem tudtam aludni. Reggel 8-kor megérkezett a doki, aki burkot repesztett, merthogy nyílok és a baba is beilleszkedett. (Mi van? Most akkor mégis kifér?)
Apa is megérkezett, aki innentől kezdve hallgathatta a nyüszítésemet. Ezután öt óra telt el, és hullafáradtan három ujjnyinál megálltunk. Sosem próbáltam narkotikumokat, de az ekkor kapott fájdalomcsillapító hatása alatt értettem meg a drogot használókat. A fájdalmam ugyanolyan erős volt, de büdös fogalmam sem volt róla, mi van körülöttem, olyan bódult állapotban voltam.
Majd a 26 óra fájdalmas vajúdás után jött a megváltás. Leállították a fájásokat, és már nyomták is a gerincembe az érzéstelenítőt. Sajnos romlott a babám szívhangja, és a tágulás is kevés volt.
Így egy gyönyörű keddi délután, 13 óra 42 perckor emelték ki belőlem a kisfiamat, mint kiderült, nyakán volt a köldökzsinór, és persze a medencém téraránytalansága lehetetlenné tette volna alapból is a szülést. A kisfiam apa mellkasán pihent, míg engem befoltoztak és átvittek a szobámba.
Viszont itt engedjetek meg nekem egy megjegyzést. Baromi nagy tévhit, hogy a császár miatt később lesz tej, mert én 20 perc múlva már szoptattam, és azóta is. (Gyanítom, ezzel a mondattal megint lavinát indítok…)
Természetes szülést terveztem, erre lett egy 14,5 cm-es vágás a hasamon, ami már sosem lesz a régi. De ennek a vágásnak köszönhetem a kisfiam életét. És csak ez számít!
Nem olvastam eddig, csak rosszat a salgótarjáni kórházról, ezért is tartottam fontosnak, hogy megosszam a saját véleményem, mert eltekintve a leírt sokktól, csak jót tudok róla mondani. És egyben innen szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik 2016 nyarán dolgoztak a Szent Lázár Megyei Kórház szülészetén.
A szülésznők végtelenül kedvesek, az osztályon dolgozó nővérek pedig nagyon közvetlenek voltak. A műtőben hihetetlenül barátságos volt mindenki, a csecsemős nővérek pedig nagyon segítőkészen álltak hozzám. Hatalmas pacsi mindenkinek!
KisBlankus
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.