A testem szült, míg én a tengerben fürödtem

A vajúdóban a korábbi téves riasztások miatt már otthonosan mozogtam. Lányos izgalmamban pont azt a csomagot hagytam a kocsiban, amibe a kifejezetten a szülésre vett, olcsó hiperes hálóinget tettem. Ez persze azután tudatosult bennem, mikor a szülésznő megkérdezte: van-e saját hálóingem vagy igényt tartok-e egy kórházi darabra? Nem tudtam mit tenni, visszabújtam a tunikámba, felhúztam a lábamra a nejlon lábzsákot. Illedelmesen jeleztem, mégis élnék a korábban felajánlott lehetőséggel. A kapott hálóing az oldalsó sliccével, az oldalán lévő zsebekkel inkább valami takarítóköpenyre emlékeztetett. A vécé tükrében még azt is megállapítottam, hogy a zihált frizurám, a lefolyt sminkem mellé már csak a felmosórongy meg a vödör hiányzik, és mehetnék padlót sikálni. De hát végül is szülni jöttem, nem valami divatbemutatóra.

A vizsgálat eredménye már meg sem lepett: ctg, valamennyire értékelhető fájásgörbével, majd az ágyon egy kis könyékig turkálás magzatvíz-vizsgálással. Ami egy kicsit sokkszerűen ért, hogy miután levették a fájásokat- és a szívhangot figyelő tappancsokat a hasamról, egy kis tócsa lett alattam. Elkezdett szivárogni a víz. Fent repedt meg a burok. Most már tényleg irány a szülőszoba, de még előtte egyeztetni kell az adatokat. Akkor már egyre inkább kezdtem másik dimenzióba kerülni, így azokra a kérdésekre, mint hol lesz a baba állandó lakcíme, mi lesz a neve, csak pár másodperc késéssel bírtam válaszolni. A „mikor kezdődtek az összehúzódásokra” viszont rögtön rávágtam, amikor a Hollandia-Chile futballmeccs. Szegény ügyeletes nem volt annyira naprakész a focivébéből, de Google, a mi barátunk segítségével kiderítette az időpontot.

Megkaptam a szokásos kúpot, és a férjemmel együtt elfoglaltam az utolsó, bugyirózsaszín szülőbokszot. Nem volt nehéz a választás, egyedül ebben a szobában volt dobogó meg a szülőszék. Mint először szülő nő, arról ábrándoztam, hogy természetes úton, orvosi beavatkozás nélkül adok életet a kisfiamnak. Gyors pakolás után megérkezett az orvosom is, aki végtelen higgadtsággal közölte: még elég messze a vége, ezek még csak jóslófájások, egyujjnyira vagyok nyitva, meg a méhszáj is éretlen. Inkább pihenjek, próbáljak meg aludni (!), várjuk meg a reggelt, és meglátjuk, mi lesz. Teljesen leforrázva éreztem magam. Ha nem csordogál a magzatvíz, szerintem haza is küldött volna. A düh és a dac elborította az agyam, összeszorítottam a számat, nem szóltam. Nem azért, mert nem mertem, vagy felül akartam bírálni a döntését. Egyszerűen csak hülyének éreztem magam, mert hiába olvastam el egy fél könyvtárnyi szakirodalmat, netes blogot, szüléstörténetet, fogalmam sem volt róla, mi vár rám valójában.

Összekucorogtam az ágyon, a férjem pedig lefeküdt a dobogóra és fogta a kezem. Egyszerűen nem bírtam aludni, nem a fájások miatt, amik továbbra is kitartóan hárompercenként jöttek, hanem a sok kesze-kusza gondolat, önvád miatt. A percek lassan teltek, megérkezett a vihar, az esőcseppek kopogtak az ablakon. Két szobával arrébb egy nő, aki jóval utánam érkezett, ripsz-ropsz megszült. Még egy csapás az amúgy sem magas önbizalmamnak. El-elszenderedtem, közben a ctg egyre erősebb fájásokat mutatott. A szülésznőm hajnalban többször rám nézett, és biztatóan megjegyezte, ne csüggedjek, gyerek nélkül már nem megyek haza.

Reggel negyed hét körül érkezett be az orvosom. Megrepesztette a burkot. Elöntött a kellemesen langyos víz, meg a tudat, hogy a legrosszabb forgatókönyv esetén is estére anya leszek. A fájásaim továbbra is maradtak hárompercesek, de csak harminc másodpercig tartottak, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem tágultam semmit. Egész délelőtt vártuk a rendes, hosszú fájásokat. Próbálkoztunk az oxitocin-termelés természetes módjaival. Fel- alá sétálgattunk a szülőszoba folyosóján. Ültem a labdán. Álltam az ágy szélén. Képzeltem a testemen áthaladó hullámokat. Megettem vagy nyolc Sport szeletet meg három Bountyt kínomban. Kicsit fáradt voltam, de a helyzethez képest egészen jól bírtam. Peti közben telefonon tartotta a frontot a váróban szurkoló nagyszülői csapattal, akik szerintem jobban izgultak, mint mi. Fél tizenkettőig várt az orvosom a mesterséges oxitocinnal. Tovább nem, mert félt, hogy teljesen kimerülök a kitolási szakaszra. Megkaptam a méh „Red Bullját”, közben magamban arra kértem a kisfiamat, hogy most már nem várhat tovább, engedjen el, induljon kifelé, hogy a külvilágban végre láthassuk és megérinthessük egymást. A saját önbizalmamat is helyre raktam: megbékéltem a tudattal, nem tartozom a gyorsan szülő nők kategóriájába.

Ettől a perctől kezdve beindult a gépezet. Az oxi hatására a fájások olyan erősek lettek, hogy hirtelenjében köpni-nyelni sem tudtam. Legbelül tudtam, ez jó dolog, mert azt jelenti, haladunk. Úgy biztattam a kisfiamat, mintha valami edző lennék egy tétmérkőzésen vagy bokszmeccsen. Most aztán próbálkoztam mindenféle vajúdó pozícióval. A legkényelmesebbnek, már ha ilyenről háromujjnyi tágulásnál lehet beszélni, a labdát találtam. Azonban a babának ez a pozitúra nem jött be, leesett a szívhangja, így a lehetőségeink kissé leszűkültek. Egyszerűen csak rátámaszkodtam a pultra és lélekben elmerültem teljesen egy másik dimenzióban.

A percek teljesen összefolytak, nem vettem tudomást a külvilágról. Még az sem tűnt fel, hogy a szülésznőm a kis speckó olajával masszírozta a derekamat. Fogtam, jobban mondva egyik kezemmel szorítottam a férjemet, másikkal a pultot, és képzeltem magam elé a tengert.

Úgy három- és négyujjnyi tágulás között bejött az egyik főorvos, akivel korábban egy projekt kapcsán együtt dolgoztam, kedélyesen kérdezgette: hogy érzem magam, eddig olyan-e a szülés, mint ahogyan elképzeltem, hol tart most a folyamat stb. Kissé ziháltam, de úriasszony módjára próbáltam értelmes válaszokat adni két fájás között, de hát eksön közben mit lehet ezekre válaszolni?! Semmit, vagyis semmi értelmeset, izgalmasat. Lélekben én a tengerben fürödtem, csak testileg voltam a kórházban.

Mikor a szülésznőm kiment egy percre, azt éreztem, mindjárt darabjaira szakad a medencém. Rengett bennem és körülöttem minden. A férjem szaladt az orvos meg a szülésznő után, mert a vér elkezdett a lábamon csordogálni. Márai jutott eszembe, hogy

Mindenki rohant be. Pikk-pakk megvizsgált a dokim, örömmel kijelentette, befordultunk a célegyenesbe. Ha érzem az ingert, akkor nyomjak. Feltápászkodtam az ágyra. A lábaimat pont beletettem a kengyelbe, majd olyan erős nyomási ingert éreztem, amit ha megfeszülök se tudtam volna visszatartani.

A kitolást jutalomjátékként éltem meg. A fájdalom szinte teljes egészében elmúlt. Csak a nyomási kényszer maradt. Fellélegeztem. Két nyomás között azt kérdezgettem az orvosomtól, meg a szülésznőtől: mit csinálnak, mennyi van még hátra? Szóltam a férjemnek, ne menjen annyira előre, ne nézegesse a lábam közét, mert nem lehet szép látvány. Megint egy nyomás jött, amit próbáltam ellihegni, de nem ment. Tényleg nem. Akkor már úgy voltam vele, ha nem sikerül a gátvédelem, akkor is mindegy. Pár perc és megszületik a gyermekem, és idővel minden seb beheged.

Belenyugodtam a helyzetbe. Elöntött a béke. Még ott lent is. Egy picit vágtak, még egy préselés, majd elárasztott a melegség. Megszületett majdnem húsz óra vajúdás után. 3290 gramm és 54 centi. Kisfiú. Ágoston. Csak egy kicsit sírt. Zavarta a szemét a lámpa. Fáradtam pihegett a hasamon. Megsimogattam, adtam a fejére egy kis puszit. A férjem csak mosolygott ránk, és potyogó könnyekkel elvágta az utolsó fizikális köteléket közöttünk. Így már tényleg, kézzelfoghatóan és visszavonhatatlanul is család lettünk.

Tündi