Másfél óráig varrták a szétrepedt hüvelyem

Tíz hónappal kislányunk születése után egy februári reggelen furcsa hányingerrel ébredtem. Maradt még néhány terhességi teszt korábbról, így a biztonság kedvéért csináltam egyet. Nem gondoltam én ezt reális lehetőségnek, mondván, a férjem annyit dolgozik, hogy szinte soha nincs itthon, összebújni pedig se idő, se energia... (hm, vagy mégis...?). Pozitív lett, egyértelműen, én meg majd' elájultam. A szokásos kérdések: mit fogok én csinálni két pici gyerekkel?! Ráadásul a nagyobb sem a könnyebbik fajtából való. A férjemmel egymást bátorítottuk, hogy menni fog ez, és bár nem így terveztük, ha már így alakult, ennek örülünk. Amúgy is hiszünk abban, hogy semmi sincs véletlenül, utólag pedig minden a helyére kerül, akkor is, ha az adott pillanatban nem értjük, miért is úgy történt, ahogy. Szóval, újratervezés.

A terhesség picit nehezebb volt, mint az első (hányinger, hányás, visszér), de alapvetően problémamentesen zajlott. A 36. héten jött a (második) meglepetés: az eladdig koponyavégű babácska farfekvésbe fordult. A fogadott orvos (mert hogy nekünk ilyen is volt...) rögtön kitűzte a programcsászár időpontját 39. hét+2 napra, hozzátéve, hogy az utolsó nap is megfordulhat a pici. Teltek a hetek, szülésnek semmi előjele, baba továbbra is farfekvéses. Az öregedő méhlepény miatt akkor már minden CTG után csináltak áramlás vizsgálatot is, minden alkalommal elmondták a doktorok, hogy ugyan egyre kevesebb a hely, de még az utolsó percben is megfordulhat. Persze, tudom én, le van írva a tankönyvben. Elérkezett a programcsászár napja, mi boldogan, nagy lelki nyugalommal („nagytesó” a délelőttöt a nagyszüleivel tölti, a délutáni altatásra már otthon is lesz Apa) be is vonultunk a műtétre. A szülőszobán hálóingre vetkőzés, papírozás, majd ultrahang, hogy a helyzet változatlan-e. Harmadik meglepetés: édes drágaságunk az utolsó percben befordult anélkül, hogy én abból bármit észleltem volna. Köszönték a megjelenést, mehetünk is haza, jöjjünk vissza szülni, ha fáj vagy folyik. Abban a percben nem volt nálam csalódottabb ember, annyira készültem, hogy aznap túl leszek rajta, megszabadulok a fizikai tehertől, és láthatom a kistesót. Következett a bizonytalanság: vajon mikor akar kibújni? Hogy fogjuk a nagytesót (18 hónapos) itthon hagyni?

Végül a fájások egy szombati nap délután kezdődtek, a kiírt időpont előtt egy nappal. Az előző szülés nem volt kifejezetten spontánnak mondható: csak jósló fájások, kézzel tágítás, burokrepesztés, elsődleges fájásgyengeség, sok-sok oxitocin. Ehhez képest a spontán rendszereződő fájástevékenység, a gyors tágulás egészen biztató volt. Hajnali egykor telefonált a (fogadott) szülésznő az orvosnak, hogy most kellene indulni. Az orvos végül a reggel kezdődő ügyeletére hivatkozott és nem volt jelen a szülésnél. Nem foglalkoztam akkor ezzel aktuálisan, mivel a szülőszobán én voltam az egyetlen szülő nő, az ügyeletes orvos is megbízható volt, és különben is, az a fontos, hogy a szülésznő itt legyen. Mindez rendben is lett volna, ha nem pont akkor jelentkezik nálam a másodlagos fájásgyengeség, amikor a terhespatológián az egyik anyukánál leválik a méhlepény, és életveszélyes állapotban azonnal műtőbe vonul vele az összes orvos. Én már a mellettem lévő infúziós állványba kapaszkodva szenvedtem, a baba semmit nem haladt előre, még mindig volt fél-fél centi méhszáj. Így történt, hogy másfél órán keresztül 2-3 perces, időnként toló jellegű fájások mellett vártam, hogy a műtőből kijőve legyen, aki végre beadja az oxitocint.

Ezt követően tovább erősödtek a fájások, de a baba alig mozdult lefelé, nekem pedig már nem volt erőm a gravitációt is igénybe véve felállni. Innentől már csak az rémlik, hogy hirtelen megtelt a szülőszoba, szóltak az ügyeletvezetőnek, aki erőteljes hangnemben (=kiabálva) kommunikált velem, elhangzott, hogy készítsék össze a vákuumot. Minden erőmet összeszedve és nem kis külső behatásra valahogy megszületett a kislányunk. Gátmetszésre már nem volt idő, ahogy kirobbant, repedt a korábbi gátmetszés hege és vele együtt az egész hüvelyem. Egy óra húsz percig varrt két orvos és egy medikus. A gátba adott két ampulla lidocain hatását meg sem éreztem. De kibírtam, és bár az elkövetkezendő egy hét minden perce kínszenvedés volt, viszonylag gyorsan összeszedtem magam, a kislányunk pedig gyönyörű és egészséges.

Az eset kapcsán felmerülő kérdések: fogadott orvosa ugyan minek van az ember lányának, ha nem pont azért, hogy az ilyen eseteket elkerülje? A modern technikai eszközök világában miért nem derült ki, hogy a baba 4 kiló felett lesz (utolsó ultrahang szerint 3600 gramm) és ez talán túl sok egy 163 centis, alapból 55 kilós nőnek? Ha másnak felajánlják az EDA-t ahhoz, hogy 3-ról 4 ujjnyira táguljon, miért nem lehet a kiterjedt gátseb és végigrepedt hüvelyfal varrásához ugyanezt megtenni?

A kórházból való távozás napján a szülést vezető orvos csak annyit mondott: valószínűleg jobban jártam volna azzal a program császárral. Szerintem is.

Zsófi

A Szüléstörténet.hu már a Facebookon is megtalálható. Tetszik?