A Halloween tökfaragásostul, beöltözőstül leginkább a gyerekek fantáziáját mozdítja meg. Mi felnőttek meg először idegennek érezzük az egészet, aztán még az is lehet, magával ragad a hangulata, főleg ha ők lelkesen faragnak-lóbálnak-visítoznak a novemberi ködben. Mitagadás, a tökök élénk narancssárgája igencsak elkél a rongyos naptalan szürkeségben, a köd meg direkte arra való, hogy valami kiskorú lepedőt a fejére húzva csujogasson benne.
Nem tudom, pár lelkes ember érdeme-e, vagy a válságra fogjam, miszerint nincs sok pénz fizetős szórakozásokra, de itt a környéken mintha szaporodnának az önköltséges-ingyenes jópofa kezdeményezések, garázsvásár, sport, kultúr. A tökfaragó délután például pénteken a helyi könyvtárba költözött, szombat délután meg a helyi műemléképületbe, a kőbányai csősztoronyba, van csinos kerthelyisége is, az isten is tökfaragó-színező-gesztenyeguszti készítő helynek teremtette, ahol mellesleg forralt bort, gyümölcsteát, sült gesztenyét meg sütőtökkrémlevest lehet kapni.
A tökök hamar elkelnek, mi későn futunk, először feladnám, aztán rábeszélnek egy méretes főző(!)tökre, hümmögök, mert ezek alakjából kifolyólag leginkább izé, fallikus szimbólumokat lehet faragni, én meg ráadásul kétbalkéz vagyok, de a Nagy szerint a móka nem az igazi, ha nem faragunk, ráadásul ott a sulija technikát tanító ezermester tanárnénije is segítségnek, ő indítja a projektet, a Nagy rajzolja az arcot (nagyobb szemet-szájat, hékám, vagy csak mikroszkóp alatt lehet kifaragni!), a Kicsi a gesztenyéket böködi, és időnként eltűnik a lábak közt, vagy megpróbálja megszerezni a legélesebb és legnagyobb kést. Na még csak azt kéne.
Aztán a kezdeti bénázás után valahogy mégiscsak kialakul valami, a Kicsi is kap testhezálló feladatot, ő vakargathatja ki kanállal a tök belsejét a magokkal. Mire elkészülünk, a többség műremekei már ott sorakoznak sorszámmal gondosan ellátva, a mécses mitagadás a miénken is sokat dob. Vinni viszont ezt a fajtát nem lehet, mert levágtuk az alját, hogy megálljon, felvonulni csak a hagyományos kerek-sárgákkal tud bárki.
Nem üti ez a Mindenszenteket meg a halottak napját, morfondírozom egy pohár forralt bor után hazafelé, nem a temetőben töklámpázunk és nem szeretteink fényképe előtt visítunk „huhú, itt van egy szellem!” felkiáltással. Az életben szétválaszthatatlanul egy a vidámság-mulatozás és a gyász, szomorúság, egyiket se lehet megúszni, ugyanannak a mintának a két oldala. Ez a mi kicsi közösségünk meg megint tovább épült a tökfaragós délutánon – egyre több, már jól ismert arcról mondhatjuk el, hogy valahol számíthatunk rájuk. És talán ideje volna beszállni a program „szervezős” részébe is – a dolgok gerincét ugyanis helyi nagycsaládosok viszik három-négy gyerekkel, ha nekik tellett az idejükből, nyilván kiszorítom majd valahogy én is, ha lesz hozzája tehetségem.
Vakmacska
