A meddő nő fejős tehén?

Oldjuk meg, tegyünk valamit – jöjjön tehát a feladatpipálós lista: 5 sikertelen inszemináció (3 különféle intézményben: híres fizetős és állami egyaránt), 1 sikertelen lombik (nagynevű professzornál, akinek gyönyörű az irodája), rengeteg felesleges idegeskedés, még több felesleges – és többször megismételt, értelmetlen – vizsgálat, sok hitegetés, majd ebből fakadó depresszió, elképesztő mennyiségű pénzköltés, a végére használhatatlanságig szúrt vénák és hasfal, továbbá még megspékelve egy altatásból majdnem nem felébredéssel. A lista igazából a végtelenségig folytatható lenne, pedig alig egy év eseményeiről beszélek, amit szinte egy évtizednek éltünk meg férjemmel.

Összegzésként a kálváriánk után arra jutottam, hogy az orvostudomány jelenleg használt protokollja és tudása szerint egy sötétben tapogatózó, fehér köpenybe bújtatott, lutrira játszó pénznyelő gépezet, amibe bátran dobálhatod a zsetont, amíg van, aztán ha már nincs, közlik, hogy amúgy veled minden rendben, próbálkozz csak, majd összejön valamikor, de most már csinálj, amit akarsz, kell a hely újabb jól fizető kuncsaftnak. Tudom, sarkosan hangzik mindez, nyilván léteznek pozitív(abb) példák is, de a nagy többségnél így zajlik a dolog.

Meddőnek bélyegzettként kimondhatatlanul szívfacsaró élmény terhes kismamahordákkal találkozni, lépten-nyomon kisgyerekes anyukákba botlani, elveszteni barátságokat csak azért, mert verseny alakult ki abból, hogy kinek lesz előbb gyereke, és megérni azt, hogy a környezetedben már mindenki a második, esetleg harmadik csemetéjével várandós, míg te csak az okokat keresed, hogy mi lehet a gond veletek. Szerencsére azonban gazdagodtam olyan új felismerésekkel, élményekkel és segítőkész emberekkel, akikkel és amikkel soha nem találkoztam volna, ha nem ebben a cipőben járok.

Aki valaha volt hasonló szituációban, az tudja, aki még soha, annak nehéz elmondani, hogy mit lehet érezni ilyenkor. Nyilván a küzdeni akarás és tehetetlenség hálójában vergődve az ember megpróbál új, picit ismeretlenebbnek tűnő utak felé kanyarogni, új reményeket csiholni önmagában, s lelkesedő tűzzel a szívében felvenni újra a vértet, majd csatába állni egy apró szívdobbanásért. Ha frázist akarnék pufogtatni, azt mondanám, a remény hal meg utoljára, de azt is hozzáfűzném, hogy addig is cselekednünk kell, hiszen a sült gólya ritkán pottyant gyereket a szánkba.

Kalandos életutamat egy új reménysugárral folytatom…

Hormónia