„Bóbita, bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek...”

Beszűrődik egy mély basszus és cérnácska gyerekhang. Ülök egy kád langymeleg vízben, lazulok, relaxálok és mosolyogva hallgatom apát és fiát. Este van, altatás és nekem nincs más dolgom, mint pihenni és kicsit irigykedni erre csodás összhangra. A világom a legnagyobb rendben, hiszen nemcsak, hogy csodás gyerekeim vannak, de az elmúlt években „apaisten” is megszületett.

Amikor az első gyermekünk született, a húszas éveink közepén jártunk. Úgy véltük, felkészültünk a gyereknevelésre, de rengeteg nehézséggel találtuk szembe magunkat. A lányunk nagyon nehezen született – és hogy emiatt-e vagy más okból – az első időben nagyon sokat sírt, elsősorban éjszaka. Egyfolytában. Megállás nélkül. Őrjítő volt. Aztán szépen, lassan normalizálódott a helyzet és mi egymásra hangolódtunk. A baba meg én. Mi ketten.

A kislány egyre inkább hasonlított rám, mind külsőleg, mind a természetét tekintve. Egyszerűen tudtam, éreztem, hogy mit gondol, hogy mire van szüksége, hogy hogyan kell bánni vele, nevelni őt. Könyveket olvastam a gyereknevelésről, sokat agyaltam, hogy mit hogyan kellene tennem, és megpróbáltam mindinkább visszaidézni, hogy nekem mi hogyan esett gyerekkoromban, hogy mit és hogyan éreztem, és szerintem mi vezetett volna nálam sikerre.

Azt hiszem nagyon jól ment, de talán egy kicsit kizártuk kettőnk kapcsolatából a férjemet. Neki talán nehezebb volt a ráhangolódás, ő kevésé agyalós típus, zsigerből reagál a legtöbb dologra és talán nem mindig a legmegfelelőbben. Sokat meséltem, magyaráztam neki az összefüggésekről, a következményekről, hogy mit és hogyan tehetne másként. Ő pedig próbálkozott, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. De az igazi áttörésre tíz évet kellet várnunk, ekkor született meg a kisfiunk.

Az első perctől kezdve valami hihetetlen összhang van köztük. Már az első perceket is ők ketten együtt töltötték. Császármetszéssel született és a férjem kapta meg először. Aztán postspinál fejfájásom lett, ezért napokig megmoccanni sem tudtam, a férjem gondozta a kicsit. Aztán persze én is képbe kerültem, lassan összecsiszolódtunk. Lassan világossá vált, hogy a kisfiunk a férjemre hasonlít. Letagadni sem tudná.

Én már tudom milyen, ha valakiben önmagunkat látjuk viszont, és most már ő is. Persze felállt a klasszikus rend, anya itthon gyerekez, férj este haza, de esténként a kicsi csak rajta csüngött.

Aztán visszamentem dolgozni és közben kiderült, hogy újra terhes vagyok. Én egyre kevesebbet bírok, a férjem egyre többet vállal. Reggel együtt visszük a kicsit oviba, de délután már ő megy érte, együtt jönnek a munkahelyemre. Ha hazaérünk, a fiúk sétálnak egyet – ha tudok, én is velük tartok. Aztán a férjem megfürdeti, lefekteti, mesél neki, énekelnek. Én meg meghatódva hallgatom őket.

„Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok ...”

Annyira klasszak együtt. Lenyűgöző, ahogy egymásra néznek – az egymás iránti csodálat a szemükben – ahogy kézen fogva mendegélnek, ahogy énekelgetnek együtt. Szó, mi szó, kicsit kívülálló vagyok a kapcsolatukban, kicsit talán irigykedem is. Persze megvolt a magam anyaisten élménye is a lányommal, és most a férjemé a lehetőség.

Sokat változott az első gyerekünk születése óta. Nyugodtabb lett, nem húzza fel magát már apróságokon, jobban átlátja, hogy a jelen nevelése, hogyan hat majd a jövőre, és azt hiszem, egyre jobban élvezi az apaságot. Önként vállal minden feladatot a gyerekkel, nincs semmi kényszer, csinálja, mert szereti csinálni és mert kímélni akar engem.

Aztán, hogy mit hoz a jövő? Hogy hogyan változik majd meg minden a harmadik megérkeztével, nem tudom. De a nagylányunk már elég nagy, lassan leválik rólam, én meg talán még egyszer újraélhetem, hogy egy kisgyerek azzal az utánozhatatlan csodálattal nézzen rám, ahogy csak egy szülőistenre lehet.

Mirca

Terhesnapló 10: Apaisten születik