Anya! Engem miért nem szeretsz?!

- Anya, engem miért nem szeretsz? - kérdezte tőlem minden éjszaka.

Én ébren, a kicsik szuszogtak : a nagyobb orra körül ismerősen ragyogtak az izzadságcseppek, szájából csorgott a nyál, reggelre vizes lett a párna. A másik is oly csöpp, majd elvész a paplan alatt kucorodva, álmában is dacol, felesel, és mosolyog. Nem volt kinek gyónni, kihez bújni, nem volt kinek a vállán zokogni. Csend volt, nyomasztó némaság.

- Anya, engem miért nem szeretsz? - kérdezte megint. (Egy ilyen pici nem tud még beszélni...)

Legszívesebben magamhoz öleltem volna, becézgetve, nyugtatgatva: nem lesz semmi baj – de mire hozzáértem volna, nyoma veszett.

Minden éjszaka elkéstem.

Eltűnt, és én féltem.

- Anya, engem miért nem szeretsz?- ismételte makacsul.

Felzaklatott, zokogtam, és tudtam: ez már mindig így lesz.

Soha nem érinthetem, nem gyónhatok neki, nem érti meg soha az elmagyarázhatatlant, a magányt, a sorsom, a tehetetlenségem…

Minden áldott este újra és újra álmodtam vele, amióta hazaértem a kórházból az abortusz után.

Lassan 22 éve.

Tempera