Nem tudtam megszülni a kisfiamat

Én egy másfajta – talán a fentinél is rosszabb – szülési fájásról beszélek. Hogy biztosan rosszabb-e az én fájdalmam az „igazi” szülési fájásoknál, nem tudom. Nem volt rá alkalmam megtapasztalni. Ez az én fájdalmam. Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a [email protected] címre.

Napsütéses reggel. Gyerek túl jól érzi magát odabent, így ő még bent, én meg már a kórházban. Várunk. A kiírt dátum után egy héttel már nagyon-nagyon türelmetlenül. És a türelmetlen nem a legmegfelelőbb kifejezés, de nincs jobb szó a lexikonokban. A 9 hónapnál is hosszabbra nyúlt várakozás alatt mindent megtettünk, amit meg lehet: számtalan felkészítő tanfolyam, beszélgetések a bábával, az alternatív szoba megtekintése apával... szóval minden, amit csak el lehet képzelni.

Majd eljött a nagy nap, az a bizonyos napsütéses. Apa délben látogatóban a kórházban, ebédelni akartunk, csak előtte még egy gyors NST vizsgálat a biztonság kedvéért – és az események felgyorsultak. Vizsgálat közben elment a magzatvíz, és vele együtt az álom. Az álom, hogy megszülöm a kisfiamat.

Minden – egyébként tökéletes orvosi, és szülésznői – felügyelet mellett a sors úgy hozta, hogy a gyerekünket nem tudtam megszülni. Hogy ennek oka történetesen az volt, hogy harántfekvésbe fordult, és a válla beszorult a szülőcsatornába, ez esetben kissé mellékes – persze valójában el nem hanyagolható tényező. De fájások között az ember nem tud gondolkodni... A végeredmény ugyanis császármetszés lett.

Nagyon fáj. Nem ötpercenként, folyamatosan. Annyira készültem rá. Annyiszor átéltem magamban, újra és újra, hogy milyen lesz. Hogy megküzdök. Nem csak érte, magamért, azért hogy végigjárjam a szülővé válás útját. Nem adatott meg. Nagyon fáj. Nem a seb, ugyan dehogy. Az begyógyul. Az érzés, hogy nem tudtam megcsinálni. Rossz volt neki? Rosszabb lesz neki? Nekünk? Ránézek a kisfiamra és sírok. Nagyon fáj. Együtt akartam vele átélni, de nem sikerült. Fáj a szülés, és bár ötpercenként fájna.

Anita