Anya, nézd, egy fitymafejű sügér!

Az nem lehet, hogy egy hónapja napja volt a szilveszter. Két éve volt az legalább. Alig emlékszem már a Győzőék kerítéséről kilőtt rakétákra, a kellemes dumálásokra, a pompás csokigolyóra, a társasozásra a sógoréknál, meg az éjjel háromkor, sajgó gyomorral és fejjel, félálomban olvasott altatómesére a hisztiző gyereknek. Bocsánat, kadétnak. Januárban talán még durvábban visszacsobban az ember a tévénézős, nyugis ünnepek utáni hideg, világosszürke, kora reggeli realitásba, mint a nyári vakációk végén. Ebben a harminc napban már vagy hússzor megsürgettek, számtalanszor untattak és néhányszor ok nélkül le is baszarintottak a munkahelyen, huszadszor is meghúztuk a kocsit, lótottunk-futottunk Mollyval, dombnyi pelenkát kicseréltünk az új hajósinason, évszázadokat töltöttünk a Minimax csatorna előtt a kadéttal, százezreket költöttünk teljesen átlagos dolgok kifizetésére, tucatnyi szükségtelen apróságot meghirdettünk eladásra a neten, jó pár kiakadt ismerősünket nyugtatgattuk telefonon, egy-kettőt pedig már meg is sértettünk. Január első napjaiban még van az embernek némi plusz energiája, ilyenkor a gyerekek elalvása után Molly még 2-3 részt is meg tud nézni a Jóbarátokból vagy a Szívek szállodájából, én meg akár egy órát is csatázok megfeszítetten a haverokkal a Tales of Valor harcmezején, de már úgy hatodika táján mindkettőnket a lakás legkülönbözőbb pontjain talál vicces pózokban álomba merülve az este fél tizenegy. Azért jó dolgok is történtek, a mesekönyveket megunva megismertettem a kadéttal a korallzátonyok izgalmas világát – most már hiányzik Sam, a tűzoltó meg a kisvakond, mert tizenkettedszerre kell végigolvasnom, hogy érdekes alakú madárszárny-osztriga egy agancskorallon, rajta élénk színű szivacsok, meg hogy mogorva krumplisügér figyeli a búvárt egy sziklaodúból. Egy ideig enyhülést jelentett, hogy kreatív élőlényneveket találtam ki, figyelve, hogy a kadét gyanút fog-e, de eleinte lelkesen mutatta Mollynak a könyvben, hogy nézd, anya, ez a fitymafejű sügér. A metrón elolvastam egy csomó Jeremy Clarksont, átrendeztünk két szobát, sőt, a Márki alig hároméves keresés után megrendelte az áhított komódot. Megszületett egy jóbarátom kislánya, részt vettem egy kellemes mini-lanpartin, és egyre többet kommunikálunk az új hajósinassal, aki mosolygós, kedves kislány (kivéve az estét, mert akkor kötekedő kocsmai verekedővé válik). Az egyik ember, akit megsértettem már így év elején, egy atyai jóbarátunk volt, aki telefonon hívott, hogy hétvégén látogassunk el hozzájuk. Mostanában igen nyúzottak és elfoglaltak vagyunk, és közeleg egy olyan hétvége, ahová se öregek otthonát, se bulit, se semmit nem terveztünk be, és mindketten ájult izgalommal várjuk azt az esetleges háromszor vagy négyszer fél órát, amikor bambán, semmire sem figyelve nézhetünk egy bármilyen tévéműsort, mert a kölkök véletlen elszundítanak vagy ilyesmi. A lehetőség, hogy összepakoljuk a két gyereket meg magunkat, és a kattogó lengéscsillapítós vén batárral utazzunk ötven percet valahova, ahol viselkedni illik, meg ötven percet vissza, nagyon ijesztően hatott. De hogyan mondd ezt el egy kedélyesen kedves, ötvenes jóbarátnak? Nyeltem egyet, és elhatároztam: Dr. Csernus tanácsát követve őszinte leszek. Természetesen rettenetesen elbasztam az egészet. Molly szerint az a gond, hogy van egyfajta felfokozott, mindent eltúlzó stílusom, ami miatt az emberek hülyének néznek, ráadásul szerinte mindig udvariasan gondoskodom arról, hogy akivel beszélek, felsőbbrendűnek, rendesebb embernek érezhesse magát. Hogyan is zajlott az egész? "- Figyelj, őszinte leszek. Távoli ismerősnek hazudnék valamit, de téged szeretnélek megtisztelni az igazsággal. Most, hálistennek, megint sok a munka, meg az új lakás körül is mindig van valami probléma... Meg hát, nem tudom, ti hogyan viseltétek, amikor a gyerekeitek kicsik voltak... biztos ti egy remek pár voltatok már akkor is... és nem volt gond... (Több szünetet is hagyok, és várom, hogy benyögje az egyedül lehetséges választ, a feloldozást – hát persze, öregem, néha szerettük volna megsütni a kibaszott kis porontyokat a mikróban, felrobbantani a világot és üvöltve beleautózni a préribe, hát minden rendes embert nyom néha az élet, ne szívd mellre, értem én... De hallgat.) De mi Mollyval, hát, hogy is mondjam, meg, izé megsínyeljük a dolgot néha kicsikét. Persze, csodálatos, meg minden, de kivagyunk, sokszor csak szeretnénk egyedül lenni, és bambán bámulni magunk elé. Ha most idejönne egy gyönyörű meztelen nő, a kezében egymillió dollárral, akkor is vérig sértve zavarnám el, hogy ne háborgassa a köreimet, hehehe.