Kamilla és az árva bárányka

- Tudod, nekem nincs se anyukám se apukám, mert meghaltak. Úgy tudtam meg, hogy a nagymamámnál voltam, és nem jött értem senki.

Megnémulok egy pillanatra, éles pengeként vág a szívembe a gondolat, hogy mennyire megbízhatóan dolgozik Kamillám lelkében a tény: édesanyja szülei nagyon hamar meghaltak. Sosem titkoltam előle ezt, bár tudtam, lehet, hogy egyszerűbb lenne hallgatni az egészről. Megvigasztalom a báránykát és lélekben készülök más, ilyen nehéz pillanatokra.

A következő sétánkat már az aranyos fényekben pompázó őszi alkonyatban tesszük. Gyönyörködünk a felhők, az ég színében, a lemenő nap utolsó ajándékaiban.

- Képzeld el, Kamillám, vannak, akik olyan sokáig élnek, hogy már nem is lehet tudni, hogy ki az anyuka meg apuka és ki a gyerek, mert mindannyian csak anyókák meg apókák lettek. Mondjuk az anyuka 100 éves, a gyereke meg 80.

Ezen elámul, szereti a nagy számokat.

- Eljössz majd hozzám, amikor nagyon öreg leszek? És elviszel sétálni? – lelkesen bólogat. – Majd csinálunk nagy-nagy ebédeket, főzünk szószos tésztát, meg rántott húst, jó!? – már fülig ér a szája. – Ebéd után meg bebújunk a kanapén a piros, meleg kockás takaró alá és úgy iszogatjuk a habos kávét.

- És csokis fánkot eszünk hozzá! – mondja nevetve.

Közben lement a nap, hazaértünk végre.

Teofil